2015. január 11., vasárnap

A lusta, ostoba tünde és a két okos hobbit háta (vagy valami ilyesmi)

Úgy tűnt, a két póni ok nélkül iramodik el az éjszakai sötétségben, ám a tünde tudta: az állatok is megérezték, hogy valami közeledik. Letért hát a fákkal szegélyezett, kanyargós földútról, amin eddig haladt és meghúzódott egy öles szilfa törzse mellett. Ahogy a pónik patadobogása elhalt, egy kócos szőke hobbitfej jelent meg a ház kerek ablakában.
- Anya! Elszaladtak a pónik! – jelentette a kisfiú.
- Majd visszajönnek – lépett mögé az édesanyja, és a vállára tette a kezét. – Most pedig irány az ágy! Késő van.
- Apa is visszajön majd? – kérdezte váratlanul a gyerek.
- Remélem – sóhajtotta az anyja, majd komoran hozzátette: – Ha nem lesz túl lusta hozzá.
Még egyszer körülnézett, mielőtt behúzta a függönyt, de nem vette észre a tündét. A fiúcska hangja kihallatszott a házból.
- Mesélj! Azt a hobbitosat, aminek mindig összekeverem a címét! – kérte.
- Jól van. A két ostoba hátas, a lusta hobbit és az okos tünde – kezdte az anya a történetet. – Egyszer volt, hol nem volt…
A fa rejtekében álló tünde nem figyelt rá. Csendben, nyugodtan várt, még maga sem tudta, hogy mire.
- Itt a vége, fuss el véle, köss csomót a végére – fejezte be a fiatalasszony a mesét.
A hobbitlak gyerekszobájában csend lett, de odakint semmi sem mozdult. Egyszer csak szívbemarkolóan szép dallam csendült fel az éjszakában. A hobbitasszony énekelt egy szomorú dalt. A tünde furcsállta is, hiszen a hobbitok nótái általában vidámak, de azzal magyarázta, hogy biztosan a közeli Bríben tanulta, az emberektől. Ha jól figyelt, ki tudta venni a szöveget is:
- Jaj Istenem, este van, az én rózsám messze van…
Az ének még folytatódott, azonban ebben a pillanatban egy sötét alak tűnt fel a földút kanyarulatában. Ahogy közelebb ért, a hold megvilágította a kísérteties lényt. Lovon ült és a körvonala emberre hasonlított, de nem volt már benne semmi emberi. Teste szinte elnyelte a fényt, mintha nem lenne más, csak árnyék. A ház elé érve lelassított és körülnézett.
A tünde jóformán eggyé vált a fával és csak remélte, hogy köpenye, mely oly hatékonyan elrejti őt Középfölde népeinek szeme elől, hatásos lesz ezzel a teremtménnyel szemben is. Jeges borzongás futott végig a hátán. Kezével olyan erősen markolta az íját, hogy az ujjai elfehéredtek. Feszülten figyelt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kilőjön egy halálosnak szánt nyílvesszőt. A lovas végül továbbindult az úton, ám a lelket is átjáró félelem, amit maga után hagyott, csak nagyon lassan tűnt el.
Ujjával láthatatlan rúnát rajzolt a fa törzsére és tünde-nyelven halk szavakkal megköszönte a fának, hogy elrejtette őt, mielőtt továbbindult Brí felé. Köpenyének belső zsebében ott lapult a két elveszettnek hitt tünde-kő, amiket már sikeresen felkutatott: az egyiket az emberek egy messzi városából, a másikat az erdő-tündéktől hozta. A harmadikról úgy tudta, a törpöknél kell keresnie. Megállás nélkül, egész éjjel kellett gyalogolnia még a városig. A csillagok elhalványultak, a látóhatár világosodni kezdett, amikor megpillantotta a kaput. A városfal tövében két ismerős póni legelészett. Idáig űzte őket a félelem. A tünde kötelet vett elő és lazán a pónik nyaka köré hurkolta, majd a kapuhoz vezette a két állatot, hogy bebocsátást kérjen.
Az ébredező város párás utcáin már ezen a korai órán is nagy volt a nyüzsgés. Friss zöldséggel megrakott szekér döcögött a piac felé, a bakon egy vidáman fütyörésző hobbit üldögélt. Álmos tekintetű törp baktatott a kovácsműhelybe, hogy megéleztesse fejszéjét. Emberek egy csoportja indult kapával, kaszával a vállukon a szántóföldek irányába, mások a haszonállataikat etették, vagy maguk is reggelihez készülődtek. A tünde kikerült két önfeledten kergetőző gyermeket, megfigyelt egy madarakra vadászó macskát, mely furfangosan kihasználta, hogy kékesszürke színével teljesen beleolvad a reggeli ködbe. Elhaladt a pékség előtt, ahonnan frissen sült cipó ínycsiklandozó illata áradt ki, átvágott a városka főterén és a méltán híres Pajkos Póni felé vette az irányt.
A fogadó mögött megbújó istállóba vezette a két pónit. Keresett egy nyugodt, félreeső helyet az állatoknak, azután fürkésző tekintetével körülnézett a homályos helyiségben. Közben fél füllel hallgatta, hogyan magyaráz a lovász az istállófiúnak.
- Ladikcsomó a neve. Átveted a kötelet, így – mutatta. – Utána a rövid szárral megkerülöd a hosszút, végül itt átbújtatod és készítesz egy hurkot. Látod, ha most meghúzod a hosszú szárat, az megszorítja a csomót. Ha a rövid szárat rántod meg, egy mozdulattal kibonthatod az egészet – és meg is mutatta, mire gondol.
A legényke homlokráncolva próbálta emlékezetébe vésni a mozdulatsort.
- Tessék – adta a kezébe a kötelet a lovász. – Próbáld meg! Köss csomót a végére…
Erre a mondatra a tünde önkéntelenül is feléjük pillantott. A lovász észrevette a váratlan mozdulatot, rámosolygott és odasietett hozzá. Kerek arcú, nevetős szemű hobbit volt, olyan, akin első pillantásra látszik, hogy benne van minden mókában. Most mégis a szomorúság vette át az uralmat a tekintete felett, de csak egy pillanatra, amíg megmagyarázta iménti mondatát:
- A feleségem kedves szófordulata, mindig ezzel fejezi be a meséket.
- Akkor úgy vélem, ők jó kezekben lesznek – mutatott a tünde a két pónira, és néhány rövid mondatban elmesélte a történetüket. Csak a fenyegető, árnyszerű alakot hagyta ki belőle, mert nem akarta megijeszteni a hobbitot, így aztán az kerekedett ki az egészből, hogy az állatok puszta szórakozásból loholtak el hazulról egészen Brí határáig.
- Ostoba hátasok! – korholta őket szelíd, szeretetteljes hangon a gazdájuk, majd zabostarisznyát akasztott a nyakukba és óvatosan felemelte a lábaikat, hogy megnézze, sérült-e a patájuk. Végül egy sörényfésűt vett a kezébe és nekilátott kiszedni a bogáncsokat. – Szépek legyetek, amikor hazaviszlek benneteket, akkor talán… – elharapta a mondatot, mert ráeszmélt, hogy teljesen megfeledkezett a mellette álló tündéről. Hogy zavarát valamelyest leplezze, gyorsan megkérdezte, mi hozta a városba. Mert bár Bríben hobbitok, törpök és emberek éltek egyetértésben és mindenféle átutazók is előfordultak, főleg a fogadóban, mégiscsak ritkaság volt, ha a szépek népének egy-egy tagja érkezett hozzájuk.
A tünde gyanakodva fürkészte a hobbit tekintetét, de a kíváncsiságon kívül nem látott benne mást, mint őszinte segítőkészséget, így végül úgy döntött, megbízik benne.
- Egy elhagyatott törp-bányát keresek. Úgy tudom, az istálló épp a bejárata fölé épült – mondta halkan.
- Nem hallottam ilyesmiről – válaszolta a hobbit. Ám rövid töprengés után mégis eszébe jutott valami. – Jár a fogadóba egy törp, akinek időnként, néhány pint sör után megered a nyelve és hihetetlen történeteket mesél, amiket senki sem vesz komolyan. Ő szokott emlegetni egy régi pincét az istálló alatt, ahol a pipadohányt tárolták.
- Kezdetnek megteszi – bólintott a tünde és türelmesen megvárta, amíg a hobbit elküldi az istállófiút takarmányért.
Miután maguk maradtak, módszeresen elkezdték keresni egy pincelejárat nyomait. A hobbit átvizsgálta az istálló padlójának minden négyzetcentiméterét, hátha rábukkan egy csapóajtóra. A tünde hegyes fülét a falra tapasztotta és több ponton kopogtatott, míg végül a visszhang elárulta egy befalazott üreg helyét. Mindössze néhány deszkát kellett lebontaniuk ahhoz, hogy meglássák a keskeny lejáratot. Kanyargós kőlépcső vezetett lefelé, a sötétségbe. A hobbit már indult volna két fáklyáért, amikor a tünde vékony láncon lógó kristályfiolát húzott elő a köpenye alól.
- Aiya Eärendil Elenion Ancalima! – suttogta, és a kis üveg fényleni kezdett, bevilágítva a legsötétebb zugokat is. Így indultak lefelé, a tünde és a hobbit, szorosan egymás mellett haladva, hogy végül a lépcső aljában balra fordulva hirtelen ott találják magukat egy kicsi, sziklába vájt törp-barlangban.
Első pillantásra látszott, hogy a helyet nem pipadohány tárolására tervezték. A falakat kőbe vésett, aprólékosan kidolgozott minták díszítették, amelyek tündék, törpök és emberek fegyvereit ábrázolták különböző korokból. A hobbit ámulva járatta körbe tekintetét, míg a tünde figyelmét három, majdnem a padló szintjén elhelyezkedő, kör alakú faragvány vonta magára. Közelebb lépett az egyikhez, leguggolt mellé és ujjaival óvatosan megérintette a számokat ábrázoló rúnákat. A kerek kő egy hajszálnyit mozdult a keze alatt.
- Ez csak az előcsarnok – tudatta a hobbittal.
- Hogyan menjünk tovább?
- Amit látunk, az egy rejtvény. A körök szélén számok vannak – mutatta. – Meg kell találnunk a megfelelő kombinációt. – Tekintete végigfutott a falakon.
- Számoljuk meg a törp fegyvereket! – mondták egyszerre. Egy pillanatra egymásra mosolyogtak.
- Itt négy van – jelentette ki rövid vizsgálódás után a tünde, és a megfelelő rúnához forgatta a követ.
- A jobb oldali falon hét – hallatszott a hobbit izgatott hangja.
A tünde szemügyre vette a lépcsővel szemközti mintákat, és négy törpök által használt harci fejszét számolt össze. Amint az utolsó követ is elfordította, feltárult egy addig észrevehetetlen ajtó. Átléptek rajta, és hatalmas, többszintes barlangba jutottak, melynek fala még most is meg-megcsillant a drágakövektől. Vigyázva ereszkedtek le a lépcsősorokon, hogy végül megérkezzenek egy kincsekkel teli terembe.
A díszes pajzsok, fegyverek, drágakövekkel kirakott ékszerek és mithrilből készült, leheletkönnyű páncélingek között a tünde éles szeme hamar észrevette a tünde-kő különleges csillogását. Köpenyének zsebébe rejtette az értékes szerzeményt. A hobbit még mindig tágra nyílt szemmel csodálta a felhalmozott értékeket. Végül észrevette, hogy a tünde indulni készül, így ő is a lépcsők felé fordult.
- Menjünk – mondta, és még egyszer körbepillantott.
- Nem hozol magaddal semmit? – kérdezte tőle a tünde.
- Nem. Az én kincsem a kaland, az élmény, hogy mindezt láthattam – magyarázta, meglepő komolysággal a hangjában. – És nem találnék fényesebben ragyogó drágaköveket a két türkizkék szempárnál, ami otthon vár rám.
Csendben kapaszkodtak felfelé a meredek lépcsőkön. A tünde eltöprengett a hobbit szavain, csak akkor eszmélt fel, amikor már újra az istállóban voltak. Búcsút vettek egymástól, és ki-ki ment a maga dolgára. A tünde betért a fogadóba, ahol szinte azonnal észrevette, akit keresett. A szürke ruhás mágus egy félreeső asztalnál üldögélt és gondolataiba mélyedt. Arcát mély, sötét ráncok keretezték, amik valamelyest kisimultak, amikor a tünde letette elé a három követ.
- Köszönöm – szólt a mágus, örömmel és elismeréssel a hangjában. Egyetlen gyors mozdulattal rakta el, amit kapott. A tünde leült vele szemben. Csak most tudatosult benne, hogy mennyire kimerült. Szemei csaknem lecsukódtak. A mágus is észrevette, s mivel ő is meglehetősen fáradt volt, néhány barnára pörkölt bogyót vett elő számtalan zsebének egyikéből. – Tessék.
- Mi ez?
- A nyugathoni embernép egy különleges növénye, ezeket az Alsó-Anduin vidékéről hoztam magammal. Segít legyűrni a fáradtságot. Ráadásul finom is.
A tünde elrágcsált néhány szemet és meglepődve tapasztalta, hogy valóban éberebb lesz tőle.
- Varázslat nélkül is lehet csodát tenni – a mágus szájának sarkában cinkos mosoly bujkált.
Sokáig hallgattak. Végül a tünde törte meg a csendet.
- A Vándor… tudod, hogy merre jár, igaz? – kérdezte nyugodt hangon, de legbelül rettegett attól, amit hallani fog, amit hallania kell.
- Tőle is segítséget kértem – tért ki a mágus a válasz elől.
- Feltétlenül szükséges volt?
- Mindenképp – szögezte le. – Ő az egyetlen esélyünk. De szüksége lesz rád. Nélküled, a segítséged nélkül nem győzhet. Számíthatunk rád?
A tünde a mágus szürke szemébe fúrta a tekintetét. Miért kéri ezt tőle? Harcol vagy akár menekül, ha kell, de jól tudta, hogy ha elengedi erre a küldetésre azt, akit szeret, sosem küzdhet többé érte. Gyűlölte a Sorsot, amiért úgy tűnt, nem egymásnak szánja őket. Gyűlölte a háborút, ami még el sem kezdődött igazán, de az ő útjaikat már másfelé terelte. Azonban hangosan csak ennyit mondott:
- Igen.
Majd felállt az asztaltól, kilépett az utcára és Völgyzugoly felé vette az irányt.

VÉGE

(köss csomót a végére…)

0 Megjegyzés:

Megjegyzés küldése