2014. május 17., szombat

Ajándék



Az a sztori hozzá, hogy réges-régen, még alsós koromban egyszer elmentünk nyaralni Bulgáriába. Hátizsákkal, sátorral, vonattal. Rengeteg élmény megmaradt, a vonaton alvásról, a kék polifoamért folytatott véget nem érő harcról (ami végül úgy ért véget, hogy elhagytuk), a táskába varrt nadrágról, a lángosról, a hínárról, a tarisznyarákokról, a homokvárakról...
Többek között egy kagylókból készített díszt hoztunk haza, évekig kint volt a szekrényen. Aztán egyszer anyu leejtette és darabokra tört. Ezután évekig pakolásztam ide-oda, cipeltem magammal városról városra, míg most egy doboz aljáról egyszercsak előkerült.
Összeragasztottam. Anyunak.

19-re lapot húzni

... avagy anyáknapi műsor kiscsoportban.
Azt biztosan tudhatom, hogy olyan műsort raktunk össze, amit a gyerekek szeretnek. Azt is tudhatom, hogy alaposan megtanítottam, átismételtem. Azt is tudhatom, hogy épp elégszer megbeszéltünk, mi fog történni, viccesen vagy komolykodva, részletesen vagy vagányul - kinek mire van szüksége, lehet válogatni. Azt is tudhatom, hogy megadtam mindent egyénileg a gyerekeknek, amit lehetett, amire igényük volt: bátorítást, mosolyt, szigort, megnyugtató szót vagy simogatást. Esetleg mindet, mikor melyiknek volt az ideje.
De azt nem tudhatom előre, ki hogy reagál a lámpalázra, a szereplésre. Hogy az a gyerek, akitől folyamatosan azt hallottam, hogy ő ugyan nem áll ki a csoporttal, és akinek a szemébe nézve annyit mondtam, hogy mindenképp szeretjük, akkor is, ha jön, akkor is, ha nem, akkor is, ha mond valamit és akkor is, ha nem - na ez a gyerek lett a leglelkesebb, akinek végig csillogott a szeme, aki azt a verset is mondta, amit nem is neki kellett volna, aki ugrálva jelentkezett, hogy szerepet kapjon a körjátékban.
Ilyenkor érzem, tudom, hogy megéri.

2014. május 4., vasárnap

Still

Rózsák. Szökőkutak. Babzsákfotel. Versenyautók. Keverőpálcikák. Pillangók. Esernyő. Lift. Idézetek. Magasságkorlátozó.
Kávé, kávé, kávé.

Szerdán ballagáson voltam. Menő (egyesek szerint elit) pesti gimnáziumban. Nem tudom, a ballagók mennyire emlékeznek majd a beszédekből (az egyik osztályé morbid volt, a másiké felelgetős, a búcsúztatóké megható, az igazgatóé hagyományosan vicces), de nekem tutira megmarad az, amit az igazgató mondott a nevelésről.
"A nevelés olyan, mint a szerelem. Vagy mint a makacs bőrbetegség. Sosem tudhatod, mi lesz a vége."
Ha valaki három évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy ott ülök majd a "vizivárosi Roxfort" udvarának lépcsőjén és úgy sírok a meghatódottságtól, mintha valami közeli rokonom botladozna a sorban barna bokacsizmában és tengernyi virággal, hát nem hiszem el. Azt meg, hogy együtt megyünk utána vacsorázni, még a ballagás előtt egy órával sem hittem volna el. Egy kamionos pedig azt hitte, átjut Kőbányán a vasúti híd alatt, pedig nem. Furcsa dolog ez a hit.
Az igazi ajándék persze nem lett kész (nem rajtam múlt!), de azért szerintem így is sikerült személyeset alkotni. Volt benne sál, Marqez-idézet, kávéspuding, trükkös hajtogatás és néhány gondolat a szeretetről, mert az érzelmek kifejezése ugye olyan jól megy mindkettőnknek, mintha egyenesen ez lenne a szupererőnk...
"My God, if I only had a scrap of life... I wouldn't let a single day go by without saying to people I love, that I love them."
Csütörtökön hárman fogtuk magunkat, és nyakunkba vettük a várost. Ami nem is volt olyan egyszerű, köszönhetően az útelzárásoknak. De legalább új útvonalakat fedeztünk fel, buszjáratokat, fotogén és kevésbé fotogén szökőkutakat, fagyizót vámpír ízű fagyival.
Pénteken már kevesebbet mentünk, de annál többet nevettünk. Mondhatnám, hogy bebarangoltuk az Idétlen Szavak Országát, és közben tenyérnyomatos pillangókat vagdostunk ki kartonból az óvodába, mert hát ugye kellemest a hasznossal... Ültünk babzsákfotelben, utaztunk lifttel, ami annyira új volt, hogy még ki sem csomagolták. Kaptunk svéd zászlókat az IKEA pénztárosától - az új ismeretségek hasznosak, még akkor is, ha annyira fáradt az ember lánya, hogy a bemutatkozásból épp a saját nevét felejti ki...
"Szia, Sanyi vagyok."
Kellenek az ilyen napok. A random őrültségek. Ki gondolta volna, de szinte lehetetlen elhitetni az arra járó emberekkel, hogy nem vandálságból rugdossuk a szobrot, hanem mert ki akarjuk szedni a követ, amit valaki a táltos szájába szuszakolt, tényleg vandálságból.
Valami egészen különleges van abban, amikor úgy beszélgetünk, mintha nem is csak ritkán találkoznánk, hanem minden nap lenne rá lehetőségünk, hogy ott folytassuk, ahol előző nap abbahagytuk... nehéz megmagyarázni, honnan ismerjük ennyire egymást.
"Tudod, ez nem olyan egyszerű, kicsi lány. Ez a fajta varázslat kölcsönös, és csak akkor alakulhat ki, ha nagyon közel kerülök valakihez..."