2014. január 30., csütörtök

Havazik

Gyógytornára azért (is) jó járni, mert minden nap tanul valami újat az ember.
Egyszer azt, hogy milyen is a "fél bicikli, lassítva, hátrafelé".
Majd utána azt is, pontosan hogyan néz ki a "kilapított kör".
Tegnap pedig a következőt: "Csak a színvonal esik, meg az eső."

2014. január 28., kedd

Biodíszlet és élőkép

Szeretem a függöny nélküli színházi előadásokat. Azt az érzetet keltik, hogy a rendező megadja a lehetőséget a nézőknek, hogy úgymond bepillanthassanak a kulisszák mögé, olyan részeket is láthassanak, amik máskor rejtve maradnak előlük. Hiszen ilyenkor minden a nézőközönség szeme előtt zajlik. A színpadrendezés, a kellékek behozatala-kivitele, talán még az átöltözés is. Nincsenek titkok. S ha a darab címében szerepel a "szemfényvesztő" jelző, máris sokkal érdekesebbé válik ez a fajta előadásmód.
A játék pedig rögtön elkezdődik. Még a hozzám hasonlóan nyomozós sorozatokon edződött rutinos nézőnek is elakadt a lélegzete, amikor a zongorán pihenő, poros, fekete, mozdulatlan nylontakaró alól váratlanul előbukkant Scapin. Illetve először csak a keze. Később pedig, amikor mindenki a színpadon állandó jelleggel jelen lévő, az előadást csendben, de aktívan segítő kellékes "biodíszletre" figyelt, a háttérben alattomban életre kelt egy életnagyságú festmény. Ilyen fordulatok mellett egyáltalán nem könnyű a történetre és a szereplőkre figyelni... A szövevényes eltűnési és szerelmi szálakat Scapin irányítja, mindössze azzal, hogy hihetetlenül gyorsan kiismeri az embereket és így kvázi bárkit rábeszél bármire. Semmi hókuszpókusz, inkább néhány jól felépített, átgondolt és találó hazugság. De azért van egy illuzionista is az előadásban, a "hagyományos", bűvésztrükköket alkalmazó szemfényvesztő. Hogy ki ő? Elárulom, én sem jöttem rá magamtól, de szerencsére igénybe tudtam venni (stílusosan) a közönség segítségét. A válasz a kérdésre pedig nem más, mint maga a rendező, aki bravúrosan irányítja figyelmünket olyannyira, hogy még a függöny takarására sincs szüksége a trükkjeihez.
A másik remek kérdés, ami felmerült az előadás kapcsán: "De miért pont pszichohorror?" Mert bizony megvolt itt minden, ami a műfaj elengedhetetlen kelléke: félhomály, füstgép, levegőben szálló por, titokzatos fények, magától játszó zongora, vér, forgóajtó, székpiramis. De a látvány csalóka, csupán szemfényvesztés. A sajátos hangulat nem más, mint Scapin lelkivilágának kivetülése. Címszereplőnk ugyanis átverés-függő. Mindegy, hogy kit, miért és mivel, csak becsaphassa az embereket és ha ha alkalom adódik, ezt világgá is kürtölhesse. Szenvedélybetegséggel együtt élni pedig valóban egyfajta belső pszichohorror. Így végül valóra vált az, amit a függönynélküliség ígért: a főhős lelkét is láttuk, sőt annak is a legmélyebb, legsötétebb bugyrait.
Kacaj.

2014. január 26., vasárnap

"Rózsicsökkentés"

Amikor decemberben az egyik középiskolás ismerősöm elmondta, hogy három társával tüntetést szerveznek, egyáltalán nem értettem együtt vele. Az utcán vonulva, jelszavakat skandálva, plakátokat lobogtatva nem lehet beszélgetést kezdeményezni, hiába hívják meg az oktatásért felelős, közismert vezetőket. Nem fognak eljönni, nem fognak kiállni megvitatni a döntéseiket több száz ember elé, akik azért gyűltek össze, mert kifogásolják az intézkedéseiket. Nem is jöttek. De ez nem a szervezőkön múlt.
Heteken keresztül láttam, mennyi időt, energiát fektettek bele ebbe a demonstrációba. Láttam a karikás szemüket, amikor hajnalban keltek, mert 0. órára kellett menniük (ezt teszi az óraszámnövekedés), délután megbeszélést tartottak, vagy szórólapoztak, plakátoltak, flashmoboztak, utána éjszakába nyúlóan tanultak, mert másnap biosz tz.
Láttam, ahogy folyamatosan újabb és újabb emberek, szervezetek, támogatók vagy ellenzők keresik meg őket, láttam, ahogy kitartanak az elképzeléseik mellett és makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy függetlenek minden politikai párttól és egyéb szervezettől. "A síszünet első napjának reggelén arra ébredtem, hogy a pedagógusok bigyóbigyó szervezetétől hívnak telefonon... alig volt hangom. Kérdezték, hogy rosszkor hívnak-e, de azt mondtam ááá, nem, csak kicsit be vagyok rekedve."
Láttam, ahogy egyre több megoldandó problémával kerülnek szembe, de nem hátrálnak meg. Ahol nincs színpad, oda szereznek platóskocsit. A hideg ellen forró teát. Fáklyákat, láthatósági mellényeket, aggregátort, spárgát és még ezer apró (vagy kevésbé apró) kelléket. Pénzt. És ami talán még ennél is fontosabb: bizalmat. Interjúkat adtak, nyilvános rendezvényeken jelentek meg, még Hoffmann Rózsához is elmentek, hogy felköszöntsék a születésnapján és személyesen hívják meg a demonstrációra (de nem találták a munkahelyén...). Meggyőzték az embereket, hogy amit ők szeretnének, az egy békés folyamat, ami nyilvános véleménynyilvánítást, kommunikációt és problémamegoldást eredményez.

"Követeljük, hogy:
1) Legyen valódi és nyilvános szakmai konzultáció!

2) Csak előre kidolgozott, megalapozott reformok léphessenek életbe!
3) Ne erőszakoljanak a diákokra a társadalom csak egy része által elfogadható gondolkodásmódot!
4) Vissza a forrásokat az oktatásba!
5) Biztosítsák a szólás- és véleményszabadságon alapuló közoktatást!
6) Legyen tanszabadság!
Továbbá követeljük a közalkalmazottak és a közszolgálati dolgozók bér és munkakörülményeinek radikális javítását!"

Meggyőztek engem is. Így esett, hogy szombaton délután fogtam egy merőkanalat, egy fém bögrét, csokit, dupla réteg kesztyűt, és nem csak tüntetni mentem, hanem segíteni nekik, ha csak a teaosztásban is. Na és persze azért is, hogy senki ne mondhassa rólam, hogy félelemből maradtam otthon. Mert nem félek (max. a csontig hatoló hidegtől), de csak akkor megyek, ha egyetértek a célokkal. Most egyetértek. Ami a középiskolákban jelen van, az megvan nálunk is. A felszerelések hiánya (pl. fénymásolópapír, könyvek, ceruzák), a megalapozatlan reformok (az a rengeteg tesi, tornaterem nélkül... és hová tesszük majd a rengeteg érkező háromévest?), az információk hiánya ill. ellentmondásai (most komolyan januárban kell megtudnia egy végzősnek, hogy nem lesz nyomtatott felvételi tájékoztató? De mi sem állunk jobban a pedagógus-portfóliókkal... egyik héten kell, aztán nem, aztán megint, de nem mindenkinek).
Minden elismerésem ezé a négy középiskolásé, akik kitartással, lelkesedéssel, bátorsággal, rengeteg munkával összehoztak egy békés, jó hangulatú tüntetést és ráébresztették a résztvevőket arra, hogy hallatniuk kell a hangjukat és ki kell állniuk az oktatásért.
"Mert a problémák nem oldódnak meg maguktól."

2014. január 20., hétfő

Sebesség

Megelőztem a járdán egy békésen bandukoló háromévest.
Az élet apró örömei ^^

2014. január 15., szerda

Egy nap Középföldén

... és miközben vártam, egy nazgul odalépett mellém, hogy rábeszéljen, fonassam be én is a hajam a mellettünk serénykedő tündével.
- Nagyon szépen fon, az én hajamat is ő fonta be.
- Csak egy a baj, hogy nem látszik a csuklyától.
- De amikor leveszem, látszik.
- És mikor veszed le?
- Hrrrrr...
Nem kételkedtem benne, hogy a félelmetesnek látszó, ám alapvetően barátságos hangú nazgul igazat mond, de azért jót mosolyogtam, amikor találtam egy fotót róla:

Ilyen és ehhez hasonló élmények értek a Magyar Tolkien Társaság által megrendezett Tolkien-napon, amelynek idén az Uránia Filmszínház adott otthont. Az épületet bebarangolva minden teremben, minden folyosón más-más hangulat fogadott, Középfölde világának szegletei elevenedtek meg. A tünde-hajfonás mellett volt itt vásár, társas- és szerepjátékok, fogadó (olyan kuriózumokkal az étlapon, mint pl. Capkodó Halackász Szendvic és Kókuszos Magányos Hegy), hobbit játszótér gyermekjátékokkal, mesemondás, filmvetítések, emléklap írás törp vagy tünde betűkkel, előadások komoly és kevésbé komoly témákról komoly és kevésbé komoly előadók tolmácsolásában, fegyverkiállítás, állomásos mászkálós játék "Oda-vissza" címmel (idén ezt kihagytam, de jövőre biztosan benevezek rá), tünde címerrajzolás, figurafestés, képző- és iparművészeti kiállítás és még rengeteg meglepetés.




Miközben végigjártuk a programokat, lépten-nyomon tündékkel, orkokkal, hobbitokkal és Középfölde más népeinek képviselőivel találkozunk össze. Váltottam pár szót azokkal, akiket ismerek, kérdezték hogy vagyok, vagy meglepődve lelkesedtek ("Te tudsz járni! Te tudsz járni!"). Hangulatos apróságokból nem volt hiány, pl. az egyik ismerős srác, aki a mankóimra való tekintettel felajánlotta, hogy a zegzugos épületben megkeresi nekünk az egyik érdekesnek ígérkező előadás jól elrejtett helyszínét, majd visszajön, e szavakkal indult a lépcsők felé: "Jöttömre öt nap múlva számítsatok..." (a történelmi hűség kedvéért megjegyzem, hogy nem vártunk rá annyit). Azonban a kedvencem a fegyverek és használati tárgyak asztala elé kihúzott fekete szalag volt, amelyen az "Itt úgyse jössz át!" mondatot olvashattuk fehér betűs kézírással. Ezek az egyszerű, de találó kis utalások a látványos, hihetetlenül kidolgozott, élethű kiállítással és díszítéssel együtt tökéletes terepet biztosítottak ahhoz, hogy a kedves, segítőkész, mosolygós szervezők és jelmezesek között egy időre Középföldén érezhessük magunkat.



Végül, de nem utolsósorban következett a Művészeti Pályázat díjátadója, ami személy szerint engem a legjobban érdekelt idén, hiszen kiállításra bejutni vagy helyezést elérni igazán nagy dolog. Persze nem is én lennék, ha lányos zavaromban nem ejtettem volna le a kezembe adott nyeremények közül az egyetlen olyat, ami törékeny (és persze nem tört össze). De hát ez történik, ha az esélytelenek nyugalmával áll hozzá az ember (úgysem az a címe, ami meg volt adva) és nem veszi komolyan a fenyegetésnek is lazán beillő figyelmeztetéseket egy esős-hideg estén a villamoson vacogva ("Ha beküldöd, készülj fel rá, hogy én adom át a kategória díját, és ha nyersz, kezet fogok veled, sőt puszit is adok!"). Azt hiszem, ez jellemző rám.


Jó lett volna még több beszélgetést meghallgatni (pl. Szirmai Gergőn kívül érdekelt még a Tolkien-illusztrátor Ted Nasmith és a Hobbit 2 szinkronszínészei is), maradni az esti színpadi előadásokra, de ez az év most így alakult. Jövőre pedig talán már én is hajat fonok...

képek forrása: facebook

Amikor elmegy a net

Anyuval beszélgetek.
- Rossz a gépünk.
- Mi történt?
- Nincs rajta net.
- Értem. De mi a baj vele?
- Hát az, hogy nem megy a net.
- ...
- Mit csináljak?
- Hívj egy szerelőt.

Erről eszembe jutott egy őszi telefonos csevegésem az ügyfélszolgálatos sráccal. Össze-vissza szakadt a net, félig volt, belassult. Miután párszor újraindítottam mindent, gondoltam felhívom őket, hátha mond valaki valami okosat. Még ki se csöngött, már bemondta egy gépi hang, hogy a hálózat túlterhelt a szolgáltatás országos hibája miatt, amit már javítanak - ekkor már sejtettem, hogy nálam is ez a gond, de azért megvártam, hogy felvegyék a telefont. Az ügyfélszolgálatos nagyon kedves volt, meghallgatta a problémámat. Hogy ne kelljen vacakolnunk a szokásos alapdolgokkal, elmondtam, hogy azokat már megcsináltam. Háromszor. (Ennyi még laikusként is megy.) A srác hümmögött párat, majd megkérdezte:
- Milyen routere van?
Na, itt kezdtem el azon gondolkodni, hogy szóljak-e neki, hogy egy szőke nővel beszél, mert bár eddig roppant magabiztosnak tűnhettem, valójában még az is nehézséget okoz, hogy megjegyezzem, melyik a modem és melyik a router. Végül ezt nem kötöttem az orrára, inkább nagy nehezen eldöntöttem, melyik dobozkát kell azonosítanom neki, és nagy örömmel megállapítottam, hogy rá van írva a típusa (legalábbis őszintén reméltem, hogy az van rajta). Bemondtam, majd tétován megkérdeztem:
- Olyan ugye van?
- Igen, van - válaszolta megnyugtatóan, és hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Akkor jó... - fújtam ki a levegőt. - Az első gondolatom amúgy az volt, hogy rávágom, hogy fehér, de aztán úgy döntöttem, ez valószínűleg nem lenne túl releváns információ.
És legnagyobb meglepetésemre, a srác lemondó hangon így sóhajtott fel:
- Ne tudja meg, hány embertől kapom ezt a választ...
Persze röhögtünk, ezek után mást nem is lehetett (:

2014. január 14., kedd

Szegény kollégista panaszai

Mindenkinek elmondom, aki itt szeretne aludni, hogy csak és kizárólag akkor jöjjön, ha nem zavarja a négy emeletnyi lépcső, meg a macska.
Tegnap visszajött az egyik "kollégistám". Majd miközben tanulni és vacsorázni próbált egyszerre, a macska pedig megpróbálta megkaparintani a kolbászokat a szendvicséből, megjegyezte: "Már tudom, mi volt olyan furcsa otthon. Nyugodtan tudtam enni és még a képernyőt is láttam közben."

2014. január 10., péntek

90 fokot hajlik és papírom is van róla

Azért a doki elképedő arcát vicces volt látni, amikor simán behajlítottam a térdem derékszögbe. (Na jó, hogy őszinte legyek, tudtam, hogy a hajlítás és az erősítés közül az előbbi lényegesen könnyebben és gyorsabban megy majd. De az a fej... feldobta a napomat.)