2013. november 28., csütörtök

Vizsgálatok

Szerintem az egészségügyi dolgozók hamarosan megjegyzik a nevemet...
Hétfőn elmentem mellkas-röntgenre, ahol első körben megkérdezték, mi a panaszom. Az igazságnak megfelelően válaszoltam, hogy semmi. A röntgenesnek pillanatok alatt a homloka közepére szaladt a szemöldöke, pedig rögtön hozzátettem, hogy térdműtétem lesz, ahhoz kérték a vizsgálatot. Ja, jó.
Kedden betelefonáltam labor-időpontot kérni. Dec. 5. vagy 6. lenne a jobb nekem? Ötödikét kértem, mert hatodikán jön a Mikulás. A telefon másik végén döbbent csend. Magyarázatképpen elmondtam, hogy óvónő vagyok, szóval ez nálam jelentős faktor. A nő jót nevetett.
Szerdán a kórházban jártam. Altatást vagy érzéstelenítést szeretnék? Azt szeretném, ha nem is műtenének meg...
De tényleg. Iszonyúan félek és idegesít, hogy minden apró infóért rohadtul meg kell küzdenem.
Nem értem, miért nem lehet normálisan elmondani, hogy mire számítsak, és bizony az is jól esne, ha egyszer, csak egyetlenegyszer azt mondaná valaki, hogy nem lesz semmi gond...

2013. november 23., szombat

A betűtészta alternatív felhasználási módja

Just for fun.

Az apropót egy találkozás adta, azzal az emberrel, aki először mutatta meg nekem ezt a képet:

Gondoltam, elkészítem neki ajándékba, és miután elég sokat agyaltam a formáján, végül eszembe jutott a betűtészta. Vettem a hobbiboltban egy fából készült dupla képkeretet, bronz és cappuccino színekkel lefestettem és decupage-ragasztóval (ilyen volt itthon, meg ugye a fő szempont az volt, hogy átlátszóra száradjon) felragasztottam a betűket:

Megjegyzés: "Love, experience, power." Még mindig.

"Kattogó pittyegés"

Hétfő este, miközben a Fészekbe siettem a jegyemért, azon bosszankodtam, hogy nem kérdeztem meg, ki ügyel. Aztán nem is volt rá szükség, mert Tia amint meglátott, tudta, kit keresek. Később kiderült: azt az infót kapta, hogy ha jön valaki, aki nagyon fázik, engedje be... Nemsokára pedig már azon kaptam magam, hogy a társalgóban ülök és Máté ugyanúgy felolvassa az én horoszkópomat is, mint a társulat jelen lévő tagjaiét. És hallgatom a Vattát játszó Nanni aznapi élményeit az előadásról.
Másnap este láttam is, miről beszélt. Azt kell mondjam, Vatta magasan a kedvenc szereplőm lett, és nem kizárólag azért, mert kábé az összes poén az övé. Hanem azért is, mert van egy olyan tulajdonsága, ami senki másnak a kis családban: mindenből és mindenkitől tanul, és ennek hatására képes változni. Nem csak látszólag és átmenetileg, hanem igazán.
Az a rengeteg téma, jelkép, érzelem és hosszú évekig ki nem mondott gondolat, ami egyetlen este alatt felszínre kerül, végül mind ugyanoda kanyarodik vissza: egy telefonhíváshoz, amelynek végén a hang épp annyira lehetetlen, mint Döncinek, (random irreleváns tény Picnek:) a hátrahajló hüvelykujjú családfőnek elfogadni, hogy kisebbik lánya tragikus kimenetelű autóbalesetet szenvedett. (Most írhattam volna, hogy a szalagkorlátot átszakítva örökre kirepült a családi fészekből, de ez a megfogalmazás már nekem is fáj.) Akkor és ott megállt az idő. Így lett a kattogó pittyegés halhatatlan, és mindaz, ami abban a percben Dönci körül történt. Hiába írta ki magából. Van, hogy az sem segít.
Viszont úgy, hogy tudom, melyik szimbólum mire utal, megismertem a szerző történetét, nem nevettem, bármilyen viccesnek és kedvesnek tűnnek is a "kicsi fasírtocskák". Inkább arra gondoltam, milyen sokan írnak így, és hány könnyen szerethető, pozitívnak látszó szereplő vagy fordulat rejtheti magában valójában az író életének tragédiáját.


Ezentúl másképp olvasok mesét.