2013. augusztus 27., kedd

Mesevilág

Feszegetem a csoda határait. Hogy miért? Mert képtelen vagyok elfogadni, hogy ezeket a színes szappanbuborékra hasonlító tüneményeket jobb nekem békén hagyni, bennük élni, mint egy védőburokban, ameddig csak lehet.

És persze mi történik? A buborék szétpattan, a varázslat elillan... szertefoszlik, mint nap felkeltével a holdszivárvány.

Volt, nincs. Csak a valóság maradt.

2013. augusztus 21., szerda

Egy homokszemben a világ

Milyen romi cím, nem ismerek magamra. Talán azért ez a szokatlan stílus, mert cserkésztáborból jövök, ami egy sajátos, külön világ, ahol mindenki tudja, mire jó a szorítónyolcas, mit jelent az alakuló tér, hogyan lehetséges az, hogy minden táborlakó egyazon éjszakán ugyanazt álmodja, hogy mi a békák szokása és miért nem fog a pillangó szállni. Kedves segédőrsvezetőm, aki bár nem cserkész, de szabadidejét arra áldozta, hogy eljöjjön velem, szintén megtanulta mindezeket - a beszámolója ITT olvasható.
A Magyar Cserkészszövetség száz éves fennállását ünnepeltük meg idén a Nemzeti Nagytáborban. Aki augusztus 11-19. között Ócsa felé járt, mindössze néhány építményt és egy zászlórudat láthatott az út mellett, ám beljebb, az erdő fái alatt 3500 cserkész élte életét. Az egész tábort megmozgató közös programok alkalmával azonban az elhaladók biztosan hallottak néhány furcsaságot, mint pl. a „Légy szuperhős, ments világot és ne kérj érte pénzt!” kiabálást több ezer torokból (kétségkívül Barbie a legvonzóbb, de a Baltás mégis üti).



Rövid latolgatás után éltem a lehetőséggel, hogy őrsvezetőként vegyek részt az NNT-n, és örültem neki. Mert ezek a kicsi, 6-8 fős közösségek alkotják az egész mozgalom alapját. Lehet bármilyen elhivatott a tábortörzs, a program munkacsoport, a GH vagy remek a helyszín, ha nincsenek ott az őrsök, semmit sem ér az egész, általuk lesz élő a tábor, a cserkészet. Az őrsökből épül fel, mint homokszemekből a vár, én pedig szeretek pici része lenni a nagy egésznek. Így kerültem tehát a Bodza őrsbe, velük Pozsony városába, Hédervárra. És csak azért nem „Marcsi rajába” és „Kálmán altáborába”, mert a cserkésztáborok sajátossága az is, hogy ún. keretmeséjük van. Ez azt jelenti, hogy nem csak beszélünk egy történetről vagy korról, hanem a tábor alatt abban élünk, mint pl. mi most a reformkorban: őrsönként foglalkozást választottunk, vásáron, pikniken, úri vadászaton és fonón vettünk részt, rendszeresen vendégül láttuk Kossuth Lajost és olyannyira közeli ismerősünkké vált, hogy volt, aki már egyszerűen csak Lajosomnak szólította. Eldönthettük, hogy a konzervatívabb vagy a radikálisabb reformpolitikát támogatjuk, belépünk-e a Védegyletbe, megbízunk-e a bankban (őrsöm megbízott, bejött a dolog, megduplázták a befektetett dukátokat, amiket a sátorrendért és a különböző szolgálatokért kaptunk).





A tábor működtetéséből bizony a gyerekek is kiveszik a részüket. Amellett, hogy magunknak építettük fel az őrsi körletet és a közös raji helyszíneket, ahol 9 napig éltünk, Pozsonyban ötféle szolgálatot láttunk el forgó rendszerben: a postáskisasszonyok a leveleket kézbesítették a városlakóknak, a csöbrösök gondoskodtak a vízellátásról, a kocsmárosnék az ennivaló kiosztásáról. A tábori napok krónikáit az újságírónők vetették papírra, a városvédelem pedig az éjjeli őrségért felelt, lelkiismeretesen ellenőrizve minden éjszakai kószáló ID-kártyáját még akkor is, ha azt állította magáról, hogy rajtáborparancsnok, de főleg akkor, ha látványos fénykard-párbajt vívott zseblámával. Esetleg mindkettő. Sokan bírálják a cserkészetet a szigorúság, az egyenruha és a szabályok miatt, de tény, hogy 3500 cserkész között is lehet normálisan közlekedni, és a számos esti program és a nehezen kiismerhető helyszín ellenére sem töltöttük az éjszakáinkat azzal, hogy elveszett gyerekeket keresünk a sötétben. Tollat, kanalat, nyakkendőgyűrűt igen, de ez legyen a legkevesebb.




Amilyen az őrsvezető, olyan az őrse. A Bodzákkal sikeresen kiválasztottuk a legkülöncebb foglalkozást: javasasszonyok lettünk, így aztán a csilivili szoknyás-napernyős-csipkekesztyűs-kalapos stílus helyett a praktikusabb ruházatot és a kendőt, ill. fonott hajat részesítettük előnyben, ami sokkal alkalmasabb arra, hogy az erdőt-mezőt járva bogyókat és különböző növényeket gyűjtsünk a kencékhez és gyógyfőzetekhez. Persze nem csak ebből látszott… amikor a tábor közepe felé elfáradtam, ők is kidőltek, rosszul voltak, fáztak. Szétestem, és egész nap alig sikerült egy helyre gyűjteni a nyolc embert. Aztán ez elmúlt. Időben kimásztam a sátorból, és ők is jöttek a közös programokra, mindenben segítettek anélkül, hogy megbeszélték volna, hogy jók lesznek. Sokat jártak a fejemben ebben az időszakban Charles de Fouclaud szavai:

„Ha lassan baktatsz, a többiek megállnak!
Ha te leülsz, ők lefekszenek!
Ha te elfáradsz, ők álomba merülnek!
Ha te kételkedsz, ők kétségbe esnek!
De:
Ha te felébredsz, ők is kinyitják szemük!
Ha te előttük haladsz, ők eléd fognak futni!
Ha te kezedet nyújtod, ők életüket adják!
S ha te imádkozol, ők szentek lesznek!”

Emellett persze megnyugtató volt hallani a szomszéd rajtábor fiú őrsvezetőjét, ahogyan egyik reggel magyarázott a srácainak: „Tudjátok mennyire fárasztó ez? Állandóan azt hajtogatni, hogy gyere már, mozdulj meg, vegyél levegőt, dobogjon a szíved…” Hiába no, életkori sajátosság. Ezen kívül áthallatszott még a „3 perc múlva reggeli torna”, a másik szomszédból pedig az „5 perc múlva gyülekező az alakulón” is, és amikor mi furulyamuzsikás ébresztő után 10 percet kaptunk, az nagyon felemelő érzés volt a hajnali hidegben, továbbá megerősítette a tényt, amit tábor-szerte mindenkinek híreszteltünk: miénk volt az NNT legjobb rajtáborparancsnoka! Az altábori vezetőink is figyeltek ránk, amikor már nagyon kivoltunk, leszerveztek nekünk 2 óra kislánymentes szabadidőt, remek programlehetőségekkel a kószáknál (Picurral mi pl. lovaskocsiztunk, bár az épp random adódott).

A különböző korosztályok más-más keretmesét éltek meg: a kiscserkészek az Egy bogár élete c. mese hangyafarmján töltötték napjaikat, a kószák és vándorok szakági programcsomagokat vagy egyfajta „küldetést” választottak maguknak, egy témát, amelyben több nap alatt széleskörű ismeretekre tettek szert. A keretmese szerves részét képezik a minél élethűbb jelmezek, így történhet meg, hogy olyan fiatalt látunk díszes öltözékben, akiről elsőre nem is gondolnánk, hogy felvesz ilyet, vagy hogy sáskának öltözött emberkék masíroznak nótaszóval, hogy végül egy gigantikus vízicsatában alulmaradjanak a szívószál-csápos hangyákkal szemben.


Feledhetetlen marad az esti programok közül a testvérvárosos tábortűz, amelyen – ha már térben sikerült – időben is megérkeztünk a táborba, igaz ehhez számtalan korszakon kellett átverekednünk magunkat (úgysem voltam még oroszlán egy gladiátorinák közti táncos viadalon, most ez is eljött). Az utolsó előtti estén egy mérges gomba lelkivilágába nyerhettünk bepillantást, és csak azt sajnálom, hogy végül nem hallhattuk, milyen hangja van a férfi bikának (: Örökre megmarad a mécsesekkel kivilágított fatönk látványa, ahogyan az a hullócsillag is, amit az éjszakai játék szabályának ismertetése közben láttunk. (Aww, romi, már megint.)

Héderbárban Hédervárban (cenzúrázva a császári és királyi cenzúra által) naponta százszor is elhangzott a „Pozsony hölgyei!” megszólítás, a „Van nálad ID kártya?” (nem ám TB kártya!) kérdés, és sokszor hallottuk a tábor speciális vezényszavát is: „Utánam lépéstartás, dobogás, porolás nélkül lépés indulj!”. Bizony annyi volt a homok, hogy új értelmet nyert a „harapni lehet a levegőt” mondás és a résztvevők fogalomtárába beépült a fekete takony.  Mindig kéznél volt egy pakli kártya, ha egy jó kis játékhoz támadt kedvünk („Van szamarad? Olyan buborékos?”), közben pedig ropogtathattuk a medvehagymás sajtos tallért. Még a hazaútra is jutott belőle, úgyis várnunk kellett a vasútállomáson, mert az egyik cserkész-különvonat lerobbant. (Hát persze, hogy a miénk.)


„És most? Vége?” – visszhangzik bennem a kérdés. 100 év eltelt, jöhet a következő 100, ha már egyszer átjöttünk a Csillagkapura hajazó építményen… A táborral nincs vége semminek, a cserkészet életforma. Kedden délután, amikor el kellett mennem a városba, vigyorogva konstatáltam, hogy NNT-sen pakolok: víz, 2 pulcsi, igazolvány. Mert ezek nélkül nem indulunk sehová. És csak hosszú percek után döbbentem rá, hogy azért olyan furcsa járni, mert a betonba nem süppedek bele minden lépésnél.
Fárasztó volt, élmény volt, tanulságos volt, vidám volt. Mindannyian, akik ott voltunk a Nemzeti Nagytáborban, történelmet írtunk a bokáig érő homokba.


Videók:




2013. augusztus 7., szerda

Tökéletlenül

Óvó néni? Óvónéni!

Tegnap fogtam, és átírtam, a jóra, a nyelvtanilag helyesre. De tényleg. Mindenhol.
Azután ránéztem, és idegen lett a blog. Azt láttam, hogy ez nem én vagyok.
Szóval vissza az egész.

Így mondják a gyerekek is, és nem javítom ki őket. Hogy is tehetném, amikor csak azt hallom, hogy "Képzeld, óvónéni, tegnap..." - és már hadarják is, levegőt sem véve.

Körülnézek, és nincs, ami teljesen klappol. A táskám pántja csavarodik egyet. A laptopon van egy horpadás. A polc sarka lepattant. Még a macskám sem full fekete: van egy szál fehér bajsza.

Így vagyok önmagam, és vagy így fogad be a világ és az internet, vagy kivet magából. De "óvó néni", az a tökéletes, helyes, szép és jó nem leszek soha.

2013. augusztus 5., hétfő

Weöres Sándor: Ha nézem a világot

Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én.


2013. augusztus 3., szombat

Óriás buborékfújó - csináld magad!

A Deák téren láttam ilyet a múltkor, igen látványos az eredménye, és nem tűnt megvalósíthatatlannak a dolog. Volt itthon néhány "majd-felhasználom-valamire" típusú színes cipőfűzőm és egy pár ördögbot-pálca, amiről leszakadt a gumi. Íme a végeredmény:


Nem egy ördöngösség. Először csak egymásra fektettem a cipőfűzőket, méretre vágtam, ahol kellett. Utána pedig középről kifelé haladva, cseppet sem gyönyörű és abszolut szakszerűtlen csomókkal rögzítettem. Ehhez a lépéshez azért kell odafigyelés, mert könnyen gabalyodnak a szálak (főleg, ha nehezítésként a macska is kapkod utánuk). A végeiket egy mécses lángjánál megolvasztottam. Ez a sorrend:

(Igen, tudom, a képek kritikán aluliak, de most ennyi tellett.)
Végül szükség lesz egy kisebb tálra és mosogatószeres vízre, amibe az egész hálót bele kell mártani, felemelni, és széthúzni (kézzel is működik, de a pálcákra rákötve egyszerűbb). Ha van egy enyhe hátszél, az kihozza a buborékokat, ha nincs, akkor lengetni kell kicsit. Mindenképp kintre ajánlom, mert nagyon pacsálós móka!