2013. december 15., vasárnap

Pillanatképek az ortopédiáról

Mindössze két és fél napot töltöttem a kórházban, de ennyi idő alatt hihetetlenül bele lehet szokni az ottani életbe, kiismerni a szokásokat és érzékelni a belső poénokat.
Első körben azt tanultam meg, hogy mindig, mindenre figyelni kell. Ugyanis ketten értünk be egyszerre, mindketten aznapi első műtöttek voltunk, és amíg a nővér előkészítette a szobatársamat, engem egy tanuló lány kérdezett ki (ilyen általános infókról, hogy van-e gyógyszerérzékenységem, stb.). Ezután kaptam két gyógyszert azzal, hogy fél korty vízzel vegyem be. Ezt meg is tettem, de pár perc múlva a nővér elhűlve közölte, hogy csak akkor kellett volna, amikor jön értem a beteghordó. A másik hölgynek is mondta, hát nem hallottam? Nem bakker, el voltam foglalva a kérdésekkel... Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy első voltam, így kb. negyed óra múlva már toltak is a műtőbe, addig mindössze annyi történt, hogy jól lenyugodtam és elálmosodtam a bogyóktól, így legalább nem féltem.
A következő lecke az volt, hogy a kórházban mindig minden körülmények között összeszedetten kell válaszolni. Ugyanis a műtőben az anesztes kedvesen megkérdezte, hogy altatás lesz-e vagy érzéstelenítés, és miután biztosítottam, hogy altatás, gyors mozdulatokkal rámrakta az ekg-t és már tolta is belém a cuccot. Annyit érzékeltem még, hogy nagyon szép szemüvegkerete van - mert a random irreleváns tényekre még félkómásan is tudok figyelni, úgy tűnik ez nálam alap. Azért őszintén remélem, hogy nem csak bemondásra altatott, hanem lecsekkolta még néhány papíron az infót, mert az egy dolog, hogy én igazat mondok... Aztán később, csütörtökön hajnalban (kint még sötét volt), azzal ébresztett két nővér, hogy "Jó, reggelt, költözünk!" - és már toltak is két szobával odébb, kb. 3 mp-et hagyva arra, hogy elsoroljam, milyen cuccaim vannak a szekrényben. Nem is láttam, végül hová tették őket, annyira nem ébredtem még fel. Mondjuk nyilván a másik szoba szekrényébe, meg is lett minden hiánytalanul.
Ezek a szobabeosztások egyébként viccesek. Mindenhol van valaki, aki mindent tud. Valaki, aki sokat beszél. Valaki, aki horkol. Valaki, aki nagyon kedves. Valaki, akinek rossz a lámpája/nővérhívója. És valaki, akinek nagy fájdalmai vannak. Mivel az első szobában, ahová bekerültem csak hárman voltunk, emberenként kettő címke is jutott. Én a mindent tudót és a fájóst nyertem, utóbbit viszonylag elviselhető mértékben (legalábbis a többieket nem zavartam vele). Mindkét szobatársam középkorú hölgy volt, segítőkészek és jó humorúak. Szerintem egy idő után a fülük kétfele állt, amikor még a "Honnan tudtad, hogy le kell mosni a körömlakkot?" egyszerűségű kérdésekre is az volt a válaszom, hogy olvastam az interneten. De tényleg. Máshonnan én sem tudtam volna.
A humorra is nagy szükség volt, bár néha eléggé morbid vonalon mozogtunk vele, de ott és akkor nem volt furcsa. A nővérek gyakran meg is jegyezték, hogy milyen vígan vagyunk. Na de most kérdem én, amikor egy műtét után, hosszú koplalást követően közlik velünk, hogy csak akkor kapunk vacsorát, ha pisiltünk? Ezen csak nevetni lehetett... A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, hogy mindhárman sikerrel teljesítettük a lehetetlennek tűnő feladatot (: Az élet apró örömei.
Lassan sikerült kiismernem az elsőre kaotikusnak tűnő beosztást és már meg tudtam különböztetni a tanulókat az ott dolgozóktól, az éjszakást a főnővértől és egy perccel előre jeleztem az osztály főorvosának érkezését, ugyanis átható cigiszagot árasztott. Ugyan beteggel kommunikálni 2,5 nap alatt nem láttam, de minden nővér főorvos úrnak szólította, és nagyon elégedett arccal járt-kelt, szóval biztosan fontos ember. Viselkedése éles ellentétben állt a folyosó első szobájába beosztott nővérével, aki mindig rohant, mindig aggódott valakiért és minden hozzá került beteget a sajátjaként kezelt. Pedig nem is négyen, hanem hatan, sőt végül heten voltunk nála.
Külön említést érdemel még a két beteghordó. Az egyikük biztosan autóversenyzőnek készült gyerekkorában, mert olyan sebességgel száguldott velem végig a folyosókon, hogy majd' beleszédültem. Mondjuk lehet, hogy csak a félkómás állapot miatt éreztem így. Mindenesetre nem mentünk neki semminek, szóval nem volt gond. A másik pasas pedig csak mosolyért tolja el a betegeket. A kis hamis (:
A túlzsúfoltság, amivel az osztály küzd, elképesztő. Utolsó nap reggel engem hatodiknak raktak be a négyágyas szoba ajtajába. Hamar rájöttem, hogy a fent említett címkékből a horkolós maradt, szóval még jobban örültem, hogy aznap hazajövök. Felkelni szinte lehetetlen volt, mert a papucsom az ágy egyik oldalán, a mankóm a másikon fért el. Az éjjeliszekrényem pedig kartávolságon kívül. Naivan azt hittem, hogy ez kihívás, de aztán benyitott a kötözős nővér. Majd egy summás "basszus" felkiáltás után ki is ment. Mi röhögtünk, ő nem. Gyakorlatilag a kocsijával épp hogy csak az ajtón tudott bejönni, folyamatosan oda kellett neki rohangálni a kellékeiért (fertőtlenítő, fásli, stb.). Nem egyszerű így kötést cserélni... Úgy meg főleg nem, hogy előző nap megtudtam tőle: nem bírja, ha valaki jajgat. Voltam olyan udvarias, hogy nem mondtam ki az első megjegyzést, ami eszembe jutott, inkább köhögtem, ahogyan kérte, ugyanis bizonyított tény, hogy köhögés közben nem lehet jajgatni. 2x1 mp-es fájdalommal megúsztam, amikor kivette a csövet a térdemből. Amikor csütörtökön a mögöttem fekvő csajszinak nem mondta, hogy köhögjön, már kezdtem sejteni, mennyire jól is jártam. Újabb tény, amit a kórházban tanultam: ha műtét után csak egy cső lóg ki az emberből, annak _nagyon_ kell örülni. Mert a második kivétele piszkosul fáj... A nővérnek viszont minden elismerésem, mert csupa korrekt, biztató és pozitív dolgot mondott szerencsétlen betegnek.
Ezen viszontagságok után a gyógytorna már kész felüdülés. Az osztály két gyógytornásza vérprofi és nagyon kedves. Hamar kiderült, hogy a betegek kedvence az a gyakorlat, amikor a térdhajlat alá rakott labdát kell belenyomni a matracba. Mert ez mindenkinek megy. A sikerélmény pedig műtét után nagyon kell. Arra is tuti tippet adtak, hogyan szerezzen az ember puha labdát otthonra: vegyen egy újat, kopogjon be a legközelebbi óvodába és cserélje el egy agyonhasználtra. Örülni fognak. (És tényleg.)
Végül a reggeli hercehurca után, amikor kitoltak a folyosóra, hogy az egyik betegnek fel tudják tenni a térdmozgató gépet, már én kértem, hogy kint maradhassak. Úgyis nemsokára megyek haza... Ebből persze az lett, hogy majdnem estig ott vártam, mert az infó, hogy hazaszállítást kérek, elveszett a rendszerben. Ez alatt már simán útbaigazítottam a tanácstalan hozzátartozókat és az egyik tanuló srácnak is tudtam segíteni, mert elfelejtette, kinek nem szabad ennie reggelit. Pedig egyszerű: akin kék köpeny van. Mert az a műtéti köpeny. Vagy "szép ruha", ahogy az egyik nővér hívja. Előnye is volt a folyosói létnek: amikor délután már nem bírtam, és kicsit kiborultam (kilátástalannak tűnő helyzetben előfordul, na), én voltam az egyetlen, aki kapott teát. Pedig az csak reggel jár. Ahogy elnézem, nekem mindig sikerül kapnom valami extrát (:
Késő délután befutott egy másnapi műtétes, pedig már nem volt ágy. Fel is hívták a főnővért, aki jobb híján maga sem tudott mit javasolni, minthogy fektessék be annak a dokinak a szobájába, aki reggel műteni fogja... Végül berakták az én helyemre, az ajtóba, gyakorlatilag úgy, hogy még ott kellett volna feküdnöm, hiszen haza sem mentem. Nem irigylem a nővéreket.
Végül el sem tudtam köszönni tőlük, mert pont a váltáskor jöttek értem. Ezt azért nagyon sajnáltam. Úgyhogy szerdán, amikor megyek kontrollra, majd bepótolom.

4 Megjegyzés:

Katalin írta...

atyavilág, nem semmi események, rövid idő alatt ennyi minden és nem mindennapi történések
nem is tudtam, sírjak, vagy nevessek, mert olyan kedvesen viccesen írtál olyan komoly dolgokat
no

Sziranszki írta...

:) Én belgyógyászaton dolgozok, itt ugye nem műtenek, de éjjel-nappal van tea! :) Egyébként a körülmények közel azonosak (sajnos).

Csaba írta...

Jobbulást,
gyógyulást,
mosolygást!

óvónéni írta...

Kedves Katalin, néha én sem tudtam... úgyhogy először nevettem, utána sírtam kicsit, és így tovább, azóta is. Most épp a nevetés van soron (:
Sziranszki kedves, akkor tudod, miről beszélek... Őszintén mondom, hogy nagyon tisztelem a munkátokat! Még egy egészséges embernek is milyen jól esik a kedvesség, törődés, odafigyelés, humor, hát még a betegnek, kiszolgáltatottnak! Köszönöm, hogy ennyit dolgoztok értünk! (:
Kedves Csaba, köszönöm (: Igyekszem.

Megjegyzés küldése