2013. június 23., vasárnap

Az óvodakezdés előtti nyár

A minap a barátnőm megkérdezte, mit kell tudni egy gyereknek, mire óvodába kerül. A színeket? Számolni tízig? Tanítson-e neki verseket, énekeket, vagy inkább ne, nehogy előnyben legyen?
Röhögtem. (Vagyunk olyan viszonyban, hogy tudtam, nem sértődik meg.)
Azután röhögtem még egy kicsit.
Végül összeszedtem a gondolataimat és megpróbáltam hasznos választ adni neki. Mivel most kiscsoportom volt, és úgy néz ki, szeptembertől megint az lesz (ne is kérdezzétek...), van pár dolog, ami eszembe jutott.

Nem mondanám, hogy kötelező ezeket tudni egy gyereknek, de mindenképpen megkönnyíti mind a gyerkőc, mind az óvónők és a dajka dolgát, ha nem ismeretlenek számára a következő praktikus dolgok:
- orrfújás. A kedvencem. Nem csak akkor kerül elő, amikor beteg a gyerek, hanem amikor elsírja magát valamiért - pl. elveszik a játékát, vagy épp beszoktatós kiscsoportos és hiányzik az anyukája. És itt nem csak a technikáról beszélek (bár sok esetben hálát adnék, ha legalább az meglenne), hanem hogy a gyerek tartsa a zsebkendőt, és ne a szülő. És ő is dobja ki a kukába. Vicces, de az első dolog, amit egy új kiscsoportos szokott nekem adni, az nem ám rajz, vagy puszi, hanem a taknyos zsebkendője.
- mi az a pohár, és mire való. Nem cumisüveg, és nem csőrös pohár, hanem a rendes, amiből olyan frankón magunkra lehet borítani a folyadékot. A folyadékot, amit alapesetben meg kellene inni. Nem kezet mosni benne. Eleinte meglepődtem, hogy ezt a gyerekek egészen komolyan gondolják, mostanra hozzászoktam. Általában arra kérjük őket, hogy két kézzel fogják meg a poharat, igyanak belőle, majd tegyék vissza az asztalra. A másik eset, hogy az étkezések végén vigyék ki a tálalószekrényre/kocsira.
- önálló étkezés. Na ez is egy nagy kaland. Az oviban a gyerekek kapnak egy (fél) szelet kenyeret, vagy egy félbevágott zsemlét a tányérjukra. Nincs széttépkedve falatkákra, bele kell tudni harapni. (Megjegyzem, a kiflivel ez szokott sikerülni szinte mindenkinek.) És ez még a könnyebbik része, mert a kenyér és a zsemle puha. A zöldség, na az már kihívás! Mert mondjuk egy szelet paprikát nem tömnek be a szájukba egyszerre, hanem egyet-egyet harapnak belőle. Ideális esetben (: Az, hogy maguktól megfogják a kanalat és egyedül esznek vele, a legtöbbször csak álom. Bár elég gyorsan bele szoktak jönni.
- öltözködés. Ez nehéz. De minél több ruhadarabot tud egyedül fel- és levenni a gyerek, annál könnyebb dolga lesz. Ha a pólót-nadrágot-cipőt egyedül veszi, nyert ügye van. Nem csak egy átöltözésnél, hanem wc használat előtt és után is, ugye, ahol csak letolni-felhúzni kell(ene). (Feltéve, hogy a gyerek már tudja: a wc-be kell pisilni, sőt kakilni is. Nem a földre, nem a pelenkába, és lehetőség szerint nem is a bilibe.)
- a körülöttünk levő világ eszközeinek használata. Nem lehet jól megfogalmazni a dolgot, de ilyenekre gondolok pl., hogy hogyan kell kinyitni és elzárni a csapot, lenyomni a kilincset (komolyan, egyik nap konkrétan ajtót nyitni tanultunk, mert volt olyan gyerek, aki nem tudott bejönni a terembe, ha csukva volt az ajtó előtte), kikerülni az előttünk levő akadályt (fa, asztal, másik ember, stb.), fel- és lemenni a lépcsőn.
- a ruháknak is megvan a maguk helye. Általánosságban elmondható, hogy a gyerkőcök tudják: a játékokat a helyükre kell rakni. Ebben ki-ki kedve és türelme függvényében szokott is segíteni. Ugyanez nem mondható el a cipőkről és a kabátokról, pedig sok keresési időt és problémát meg lehetne spórolni, ha mondjuk már otthon is meg lenne az előszobafogason a gyerek saját helye és megszokná, hogy oda tegye a ruháját. Mert elteszik ők az óvodában is - de hiába van a jelük a polcon, a szomszédé is ugyanúgy megfelel. És ebből az lesz, hogy nincs a cipő a helyén, amikor kellene.
- ismerjék a dolgok "hivatalos" megfogalmazását is. Volt egyszer egy olyan kiscsoportosom, aki egy tüneményes, aranyos, szófogadó, lelkes kicsi lány volt, egészen addig, amíg azt nem mondtam neki, hogy "ülj le a székre". Akkor megállt és nem mozdult. Tanácstalan voltam, míg végül nagy nehezen rájöttem, hogy egyszerűen nem érti, mit szeretnék tőle. Megcsinálta volna, de nem tudta, mit jelent az "ülj le". Csak azt értette, hogy "csüccs". Szóval a csüccs és társai: buksi, bibi (sőt, továbbmegyek: bibike), pocak, tentike, hami, iszi, pápá helyett időnként nyugodtan elhangozhat az ülj le, fej, seb, has, alvás, étel/egyél, innivaló, köszönj elnevezés. A takony szó szinonimáinak pedig egyszer egy külön bejegyzést fogok szentelni, mert szerintem ennyi különböző neve még a kenyércsücsöknek sincs. Egyetlen példa: krokodil. Persze ez csak a vastag zöld fajtára jó (na meg arra, hogy azóta is nevessek, akárhányszor csak eszembe jut a hároméves, aki visítozott, hogy krokodilt lát a teremben).
- és végül a legnehezebb dolog: sírás helyett mondják el a problémájukat. Persze nem arra gondolok, amikor mondjuk elesnek és fáj valamijük. Hanem pl. olyanokra, hogy megáll a gyerek és minden átmenet nélkül sírni kezd. És hosszú percekbe telik lenyugtatni és kideríteni, hogy igazából az a baja, hogy nem látja a tányért, amit el kellene vennie az uzsonnához. Mert ugye, otthon a szülő már egy ijedt pillantásból vagy egy kósza kézmozdulatból is tudja, ha valami nem stimmel, és tud rá reagálni. Jó, nyilván egy idő után én is kiismerem őket, de tudatosan el szoktam várni, hogy szóljanak. Próbálják meg megfogalmazni, mi a gond. (Egyik héten pl. az volt a lecke, hogy "a hisztizés nem oldja meg a problémát". Ezt is vicces volt hallgatni egy háromévestől.) Ne csak nyújtózzanak a felső polcon levő játék felé, hanem szóljanak, hogy adjam oda; ne csak a kezembe adják a pólójukat, hanem kérjenek meg, hogy fordítsam ki. Beszéltetem őket, és ennek meg is van az eredménye: amikor év végén megkérdeztem a szülőket, miben változott a gyerekük, kivétel nélkül mindenki megjegyezte, hogy rengeteget fejlődött a beszédük, gyarapodott a szókincsük.

Tudom, ez így egyben sok és hogy nagy önállóságot várok el a gyerekektől, de azt is tudom, hogy egy kiscsoportos már képes ezekre (szokták is tudni egyik-másikat, ez tény, és szoktam is örülni neki). Szóval aki ősztől óvodába fog járni, nyugodtan gyakorolhat (: Mert ha mindezek már többé-kevésbé rutinszerűen mennek, akkor mással sem kell foglalkozni, minthogy a gyerkőc jól érezze magát az óvodában és barátokat szerezzen (mert ezek még mindig sokkal fontosabbak, mint a színek meg a számolás).

Update: letiltottam a megjegyzéseket. A bejegyzés a véleményemet tükrözi, akinek nem inge, ne vegye magára. Sárdobálásra van a legkevésbé szükség ebben az egészben.