2013. április 28., vasárnap

Van egy raktárépület...

a nyolcadik kerületben, ahová ha bemész, ruhásszekrénybe akaszthatod be a kabátodat. Ahol a színek és formák meseszerű kavalkádja fogad, ahol ritkaság a két egyforma szék vagy ugyanolyan bögre. Ahol a próbababát Karolának hívják és stílusa van. Feltűnő és kritikus stílusa. Ez a hely a Fészek.
Egy független kis színház, amit lelkes fiatalok működtetnek. Szó szerint. Nem csak próbálnak, előadnak, hanem jegyet szednek, díszletet készítenek, pakolnak, takarítanak. Kedvesen fogadnak, mosolyognak, beszélgetnek. Visszavárnak.
Mindezt lelkesedésből és a színjátszás iránti elkötelezettségből.

A színpad sem a hagyományos emelvényes megoldás, hanem az egyik nagyobb terem, egyszerű fekete székekkel körberakva. Az előadás, amit láttunk, a Gabriella tizennégyszer.
Gabriella, aki még véletlenül sem Gabi. Aki nem viseli el a bútorokat, a kiszámíthatóságot, a rendet, az állandóságot. Aki már nem bízik senkiben, magában is alig, aki a csapongó, kusza és zavaros érzelmei helyett az érzékeire támaszkodik. Szaglás, hallás, tapintás. Azok megbízhatóbbak.
Dániel és Dr. Viktória még érvelnek. Megpróbálnak hatni egymásra, egymás érzelmeire. Bizalom, kétely, félelem, elfogadás kavarog szeszélyesen az előadás alatt, nincs szünet, nincs egy nyugodt perc sem megvitatni, ki mit gondol, mit hisz, mit tart igaznak. A feszültség tapintható és végig tart. És oda jut el, ahová az első perctől vártad. Még akkor is, ha nem látod, nem mondják. Sőt, talán épp azért, mert nem látod, és nem mondják.

„Nem lehetek már jó. És rossz sem. Aki én vagyok, az társadalomidegen minden kultúrában. Megszenvedtem ezt a piszkos kis háborút. Civiláldozat lettem. Nem örülök neki. Lettem volna hétköznapi ember inkább! Ráfáztam. Bocsánatot kérek magamtól. Bocsáss meg nekem, Gabriella!”

0 Megjegyzés:

Megjegyzés küldése