2013. december 31., kedd

Boldog új évet!


Meteorzápor

dec. 22. este

- ááá (:
  én ezt 24-ére tartogatom egy bizonyos olvasmány mellé (;
- ohh
  hát nekem sokmindenre asszem nem lesz alkalmam 24-én
  de van fülhallgatóm (:
- jéééjj (:
  hát, engem nem érdekel ha 24-én kitör a világvége, akkor is rászánom azt az időt az olvasásra
- xdddd
  az szép lenne
  meteorok, árvíz, forgószél - Pic meg olvas
- hehe
- de amúgy tudod mit fogok olvasni, ugye? (:
  (hehe, ez Claires)
- fuhh ez tényleg Claire-es (: de am igen, rájöttem
  (vagy ha nem, akkor nagyon egó vagyok xd)
- höhö, helyes (:
  kb az egyetlen olyan dolog jelenleg amitől tényleg kicsit karácsonyi hangulatban érzem magam
  (meg a Rolling Turtle xd)
- xd

dec. 23. este
- nagyon haragudni fogtok, ha elmegyek karácsonyi ajándékokat kivinni apuékkal?
- nem
- jó de nyilván nélkülem is megoldható lenne
- dehogyis (:
  nélküled elmaradna a meteorzápor
- az igaz xd
- úúú tényleg, holnapra bevonok egy esernyőt alufóliával, a meteorok ellen...
- az jó a meteorokra?
- a tieidre jó lesz sztem
- most lealacsonyítottad a meteorjaimat?
- nem, felmagasztaltam az esernyőmet (vagymi)
- lol
- mostmér
- semmi, ez tetszett
- ez egy _nagyon_ ütős ernyő
- pff (:
  na jó, akkor én el (: és bocsi
  és jó éjt

dec. 24. délelőtt
- Nah, befejeztem (:
  Most legaláb van mentségem ha elírom a dolgokat... (homályos látás)
- (:
  akkor vége a meteorzápornak? (:
- Észre se vettem, basszus xd
  Lemaradtam róla ):
  Nah, ez van (:
  Viszont most megyek (: szép du-t, estét és boldog karácsonyt nektek!

dec. 24. este
- itt
  (bár gondolom karácsonyoztok)
- Hogy mit? Karácsony? Az miiii?
  (:
- az a meteoresős cucc
  ami ellen beborítottam az esernyőmet alufóliával
- Jajaaaa, arra nem figyeltem... /:
- (:


2013. december 29., vasárnap

Olvasmánylista 2013

Idén valahogy sokat olvastam. Ehhez nyilván hozzájárult, hogy sikerült szert tennem egy e-book olvasóra. No meg az is, hogy rengeteg jó könyv, érdekes téma, megkapó történet jött velem szembe, a neten vagy könyvesboltban - mindegy volt, hol láttam, mert ha már úgyis utazok napi 2x30 percet, miért ne olvasnék napi 2x30 percet? (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az idő rendszeresen a felére csökken, ugyanis az egyik 30 percet majdnem mindig végigalszom. Viszont gyorsan olvasok.) Szóval gondoltam, összegyűjtöm, miken rágtam át magam, egyrészt hogy később vissza tudjam nézni, másrészt hátha valaki kedvet kap valamelyikhez. Megéri.

Cecelia Ahern: P.S. I love you
Az írónő a Talált tárgyak országával lopta be magát a szívembe, az a történet örök szerelem lett. Érdekelni kezdett a többi regénye is, és mivel ez a legismertebb, ehhez volt a legkönnyebb hozzájutni. Nagyon bírtam a humorát! Bár a történet alapvetően szomorú, végig beárnyékolja a férj halálának tragédiája, mégis lehetett hangosan kacagni a poénokon, az abszurd fordulatokon. Amit még külön kiemelnék, az a kedvenc fejezetem: az egyetlen a könyvben, ami nem a főhősnő szemszögéből mutatja be a történteket, hanem az utazásszervező iroda alkalmazottjáéból. Csodálatos, megható. A filmet meg egyszerűen ki nem állhattam utána. (Előtte se.)

George R. R. Martin: Tűz és Jég dala 1-5. kötet
Igen, elkapott engem is a trónokharca-láz, végig is olvastam az összes eddig megjelent részt, berántott a világ, megfogtak a karakterek, a szimbólumok,  a titkok, az összefüggések, a hangulat, az egész. Tetszik, hogy bár egy varázslattal és misztikummal átszőtt univerzum, mégsem a mágia az egész cselekmény mozgatórugója, hanem a szereplők személyes döntései. A varázslat ezeket a döntéseket erősíti, támogatja vagy épp gátolja. Persze a sárkányok mindent visznek. És bár a kötetek előrehaladtával némileg "rétestésztássá" vált a stílus, a következő rész nagyonis várós.

Cecelia Ahern: Time of my Life
A komoly-komor harcos-drámás fantasy után kellett valami könnyedebb, és sikerült megtalálnom. Maga a történet itt is komolyabb vonalat üt meg (hogyan változik meg az életed, ha felhagysz az immár lényed részévé vált hazugságokkal, apró - vagy kevésbé apró - ferdítésekkel és mindenkinek igazat mondasz), de nem lehet nem szeretni azokat a remek mellékszereplőket és kiegészítő ötleteket, amik teljessé teszik a könyvben megalkotott világot. Gondolok itt pl. Panra, a hermafrodita macskára, a megkerülhetetlen kanapéra vagy a kreatív feliratú kávésbögrére.

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú
Régi tartozás volt, hogy elolvassam ezt a kedves-fantasztikus-romantikus mesét. Csalódást nem okozott, de nem is lett nagy kedvenc. Szerettem benne, hogy meg tudott lepni, szerettem a Bika történetszálának leírását, a szürreális képeket. Bár most kiadták újra, nálam a régi fordítás a nyerő.

E. L. James: A szürke 50 árnyalata
Nem utazok metróval, így aztán halvány szürke lila (ez se sokkal jobb szín, de legalább passzol a sztorihoz) gőzöm sem volt róla, hogy mire a nagy felhajtás az árnyalatok körül. Teljes tudatlanságban azt hittem, hogy egyazon író három, egymástól független regényéről van szó, amíg egyszer egy könyvesboltban ajándékkeresés közben bele nem lapoztam egybe, és teljesen megdöbbentem. Persze ezek után megszereztem, de nem mondhatom, hogy elolvastam. Csak átfutottam (a forró részeket, nyilván), de nem tetszett. Nem maga a történet (mondjuk az alapból nincs sok), hanem a stílus az, ami nekem nem jött be. Viszont most már legalább értem, miért került be a köztudatba. Akadt azonban egy momentum, ami mellett nem mehetek el szó nélkül: azóta is könnyesre röhögöm magam, ha eszembe jut, hogy a főszereplő csaj képes volt másik időzónában elkezdeni szedni a szigorúan időpontra beállított fogamzásgátlóját. Nagyon illett a karakterhez (:

Neil Gaiman: The Ocean at the End of the Lane
Az első, de ezer százalék, hogy nem az utolsó Gaiman-könyvem. Fordulatos, izgalmas, ráérősen kibontakozó történet, hétköznapi természetességgel megjelenő misztikum, elgondolkodtató befejezés. Az író abszolút hitelesen hozza a gyerek szemszögét. Mindezekhez hozzá jönnek még az annyira személyes hangvételű leírások a mindennapok családi életéről, a háziállatokról, a közös étkezésekről, a barátságról, hogy összeszorul az ember szíve és ellenállhatatlan vágyat érez, hogy belemerüljön a könyv világába és részese lehessen annak a békének, amiről olvas.

Kathy Reichs: Fatal Voyage
Egyszer elkezdtem, aztán abbahagytam. Aztán úgy gondoltam, ideje befejezni, úgyhogy nekiveselkedtem még egyszer... Tetszett az eleje, amíg a repülőgép-szerencsétlenség volt a középpontban, de aztán másfelé kanyarodott a sztori, túl bonyolult lett, túl sok nevet kellett volna megjegyezni. És mindennek tetejébe nem tetszett a magánéleti szál alakulása. Még az a szerencse, hogy tudtam, a következő regényben majd biztosan máshogy alakul a dolog. A kutya volt a kedvencem. És a paráztatós hangulat. És persze a tudat, hogy a végén minden jóra fordul.

Lakatos István: Lencsilány
Ezt muszáj volt (: Lenyűgöző képi világ, hihetetlenül sötét és depresszív történet. Iszonyúan stílusos kis könyv.

Peter S. Beagle: Tamsin története
Bevallom Az utolsó egyszarvú után némi fenntartással ugrottam neki Beagle másik művének, de igazi kincsre találtam! Nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára, hogy egy könyv meghatott, de ezt a történetet többször is megkönnyeztem. "Így lett Julian a kisöcsém." Kedvenc. Képes voltam újra és újra elolvasni a leírásait, annyira át tudta adni a hangulatot, amikor pl. Jenny zongorázik, vagy ahogyan megérkeznek az Uradalomhoz és feltűnik a sötét ablakú szoba. Szerettem, ahogyan ábrázolta a kísértetek világát, a kelta mitológia megjelenése pedig egyenesen varázslatos, és teljesen elhiszem, hogy találkozhatok a pukkával, a bakficcal, hallhatom a Vad Hajszát vagy megleshetem a tölgymanókat. Mert annyira természetesen vannak jelen a mindennapokban, hogy szinte hinni sem kell bennük, csak jól kinyitni a szemünket-fülünket, hogy észrevegyük a csodát...

2013. december 28., szombat

Gyűlölök és szeretek

Sok-sok próba, mindenkihez két név megtanulása (kivéve Cinniát), kotta összetűzések és szétszedések, kórusvezetővel való összerázódás ("Szimbiózisban vagyok a kórussal." - "Pff..." - "Veled alakult ki először!" - "Utoljára!..."), a rejtélyes-misztikus, leírhatatlan Cognac Színű Harisnya beszerzése után egyszercsak azon kaptam magam, hogy egy koncertre éneklünk be.

by Bari

Néha elgondolkodom azon, kell-e ez nekem. De kell. Kell a sok nevetés a Renitens Pedagógus Szekcióval (kivéve Cinniát, aki nem pedagógus). Kellenek a szürreális pillanatok, amikor pl. pászka helyett Kinder Buenót ad ki a vicces kedvében lévő automata; amikor átszabott cipősdobozban szállított citromtortát eszünk; amikor van értelme még annak a mondatnak is, hogy "a füled beleakadt a hajamba"; amikor virágos bögrében kapom az ásványvizet; amikor azon agyalok, hogyan kérdezzem meg a random felbukkanó emberkétől, hogy ő énekelte-e előző este az István, a király címszerepét; amikor kiderülnek még olyan személyes információk is, hogy minden szopránnak cseresznye volt a jele az óvodában (kivéve természetesen Cinniát). Kell akkor is, amikor munka után, fáradtan álljuk végig a próbát (kivéve Cinniát). Kell még akkor is, amikor téli hidegben vacogunk a helyszín előtt, mert a portás elnézte az időpontot, este 7 helyett reggel 7-re jött be, és már sehol sincs. De legalább rögtönzött mini-koncertet prezentálhatunk a lépcsőn, végigénekelve az egész repertoárt, vagyis majdnem az egészet, mert a szigorúan eltitkolt-műsorbansemfelsorolt-letagadott Esti dalt el sem dúdoltuk (kivéve nyilván... khm...). És az Átok-dal is akkor a legjobb csak akkor lesz jó, amikor spontán énekeljük.

2013. december 25., szerda

Az utolsó utáni percekben...

Nem is írtam az óvodai adventi vásárról. Pedig készültünk ám a gyerekekkel. Csak egyszerűen nem volt időm lefényképezni semmit.
Viszont ma reggel eszembe jutott, hogy ha valahol úgy adódik, hogy hirtelen elő kellene varázsolni még egy apró ajándékot, akkor ezek pillanatok alatt elkészíthetők.
Először fogtunk egy bébiételes üveget, a gyerekek bekenték folyékony ragasztóval, megforgatták kristálycukorban, én meg kötöttem egy szép szalagot az üveg szájára. Tettünk bele egy teamécsest, kipróbáltuk, és bizony csodaszép látványt nyújt, ahogyan a pici kristályok szórják a fényt.
Másodszor fenyőtobozokat gyűjtöttünk, és miután a szoba melegében szépen kinyíltak, nagyobbfajta gyöngyöket ragasztottak a gyerekek a pikkelyek végére. Egy akasztóval bárhová feltehető, egyszerű volt, de mutatós lett, még az önmagukban nem is annyira szép maradék műanyag gyöngyökkel is.
Végül só-liszt gyurmából szaggattunk ki csillagokat (na jó, ez igényel némi előkészítést, mert ugye a gyurmának száradni kell), lefestették fehérre és megszórtuk csillámporral.
Ennyire jutott időm ebben az évben... de már vannak terveim, miket készítünk jövőre.

Ajándék

Azt hiszem, az a legszebb az idei karácsonyomban, hogy mivel két napja kiszedték a varrataimat, pont ma vehetem le a kötést. És végre rendesen is megfürödhetek (:

2013. december 24., kedd

*500*


"Ahelyett, hogy vennék Neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok Neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valamit, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája."
Paulo Coelho

2013. december 18., szerda

Életemben először örülök a hurkáimnak

Ugyanis így a trombózis elleni injekció, amit minden este be kell adnom magamnak, egyáltalán nem fáj. Ami most épp jól jön, tekintetbe véve a tűfóbiámat.

2013. december 15., vasárnap

Pillanatképek az ortopédiáról

Mindössze két és fél napot töltöttem a kórházban, de ennyi idő alatt hihetetlenül bele lehet szokni az ottani életbe, kiismerni a szokásokat és érzékelni a belső poénokat.
Első körben azt tanultam meg, hogy mindig, mindenre figyelni kell. Ugyanis ketten értünk be egyszerre, mindketten aznapi első műtöttek voltunk, és amíg a nővér előkészítette a szobatársamat, engem egy tanuló lány kérdezett ki (ilyen általános infókról, hogy van-e gyógyszerérzékenységem, stb.). Ezután kaptam két gyógyszert azzal, hogy fél korty vízzel vegyem be. Ezt meg is tettem, de pár perc múlva a nővér elhűlve közölte, hogy csak akkor kellett volna, amikor jön értem a beteghordó. A másik hölgynek is mondta, hát nem hallottam? Nem bakker, el voltam foglalva a kérdésekkel... Azt hiszem, az volt a szerencsém, hogy első voltam, így kb. negyed óra múlva már toltak is a műtőbe, addig mindössze annyi történt, hogy jól lenyugodtam és elálmosodtam a bogyóktól, így legalább nem féltem.
A következő lecke az volt, hogy a kórházban mindig minden körülmények között összeszedetten kell válaszolni. Ugyanis a műtőben az anesztes kedvesen megkérdezte, hogy altatás lesz-e vagy érzéstelenítés, és miután biztosítottam, hogy altatás, gyors mozdulatokkal rámrakta az ekg-t és már tolta is belém a cuccot. Annyit érzékeltem még, hogy nagyon szép szemüvegkerete van - mert a random irreleváns tényekre még félkómásan is tudok figyelni, úgy tűnik ez nálam alap. Azért őszintén remélem, hogy nem csak bemondásra altatott, hanem lecsekkolta még néhány papíron az infót, mert az egy dolog, hogy én igazat mondok... Aztán később, csütörtökön hajnalban (kint még sötét volt), azzal ébresztett két nővér, hogy "Jó, reggelt, költözünk!" - és már toltak is két szobával odébb, kb. 3 mp-et hagyva arra, hogy elsoroljam, milyen cuccaim vannak a szekrényben. Nem is láttam, végül hová tették őket, annyira nem ébredtem még fel. Mondjuk nyilván a másik szoba szekrényébe, meg is lett minden hiánytalanul.
Ezek a szobabeosztások egyébként viccesek. Mindenhol van valaki, aki mindent tud. Valaki, aki sokat beszél. Valaki, aki horkol. Valaki, aki nagyon kedves. Valaki, akinek rossz a lámpája/nővérhívója. És valaki, akinek nagy fájdalmai vannak. Mivel az első szobában, ahová bekerültem csak hárman voltunk, emberenként kettő címke is jutott. Én a mindent tudót és a fájóst nyertem, utóbbit viszonylag elviselhető mértékben (legalábbis a többieket nem zavartam vele). Mindkét szobatársam középkorú hölgy volt, segítőkészek és jó humorúak. Szerintem egy idő után a fülük kétfele állt, amikor még a "Honnan tudtad, hogy le kell mosni a körömlakkot?" egyszerűségű kérdésekre is az volt a válaszom, hogy olvastam az interneten. De tényleg. Máshonnan én sem tudtam volna.
A humorra is nagy szükség volt, bár néha eléggé morbid vonalon mozogtunk vele, de ott és akkor nem volt furcsa. A nővérek gyakran meg is jegyezték, hogy milyen vígan vagyunk. Na de most kérdem én, amikor egy műtét után, hosszú koplalást követően közlik velünk, hogy csak akkor kapunk vacsorát, ha pisiltünk? Ezen csak nevetni lehetett... A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, hogy mindhárman sikerrel teljesítettük a lehetetlennek tűnő feladatot (: Az élet apró örömei.
Lassan sikerült kiismernem az elsőre kaotikusnak tűnő beosztást és már meg tudtam különböztetni a tanulókat az ott dolgozóktól, az éjszakást a főnővértől és egy perccel előre jeleztem az osztály főorvosának érkezését, ugyanis átható cigiszagot árasztott. Ugyan beteggel kommunikálni 2,5 nap alatt nem láttam, de minden nővér főorvos úrnak szólította, és nagyon elégedett arccal járt-kelt, szóval biztosan fontos ember. Viselkedése éles ellentétben állt a folyosó első szobájába beosztott nővérével, aki mindig rohant, mindig aggódott valakiért és minden hozzá került beteget a sajátjaként kezelt. Pedig nem is négyen, hanem hatan, sőt végül heten voltunk nála.
Külön említést érdemel még a két beteghordó. Az egyikük biztosan autóversenyzőnek készült gyerekkorában, mert olyan sebességgel száguldott velem végig a folyosókon, hogy majd' beleszédültem. Mondjuk lehet, hogy csak a félkómás állapot miatt éreztem így. Mindenesetre nem mentünk neki semminek, szóval nem volt gond. A másik pasas pedig csak mosolyért tolja el a betegeket. A kis hamis (:
A túlzsúfoltság, amivel az osztály küzd, elképesztő. Utolsó nap reggel engem hatodiknak raktak be a négyágyas szoba ajtajába. Hamar rájöttem, hogy a fent említett címkékből a horkolós maradt, szóval még jobban örültem, hogy aznap hazajövök. Felkelni szinte lehetetlen volt, mert a papucsom az ágy egyik oldalán, a mankóm a másikon fért el. Az éjjeliszekrényem pedig kartávolságon kívül. Naivan azt hittem, hogy ez kihívás, de aztán benyitott a kötözős nővér. Majd egy summás "basszus" felkiáltás után ki is ment. Mi röhögtünk, ő nem. Gyakorlatilag a kocsijával épp hogy csak az ajtón tudott bejönni, folyamatosan oda kellett neki rohangálni a kellékeiért (fertőtlenítő, fásli, stb.). Nem egyszerű így kötést cserélni... Úgy meg főleg nem, hogy előző nap megtudtam tőle: nem bírja, ha valaki jajgat. Voltam olyan udvarias, hogy nem mondtam ki az első megjegyzést, ami eszembe jutott, inkább köhögtem, ahogyan kérte, ugyanis bizonyított tény, hogy köhögés közben nem lehet jajgatni. 2x1 mp-es fájdalommal megúsztam, amikor kivette a csövet a térdemből. Amikor csütörtökön a mögöttem fekvő csajszinak nem mondta, hogy köhögjön, már kezdtem sejteni, mennyire jól is jártam. Újabb tény, amit a kórházban tanultam: ha műtét után csak egy cső lóg ki az emberből, annak _nagyon_ kell örülni. Mert a második kivétele piszkosul fáj... A nővérnek viszont minden elismerésem, mert csupa korrekt, biztató és pozitív dolgot mondott szerencsétlen betegnek.
Ezen viszontagságok után a gyógytorna már kész felüdülés. Az osztály két gyógytornásza vérprofi és nagyon kedves. Hamar kiderült, hogy a betegek kedvence az a gyakorlat, amikor a térdhajlat alá rakott labdát kell belenyomni a matracba. Mert ez mindenkinek megy. A sikerélmény pedig műtét után nagyon kell. Arra is tuti tippet adtak, hogyan szerezzen az ember puha labdát otthonra: vegyen egy újat, kopogjon be a legközelebbi óvodába és cserélje el egy agyonhasználtra. Örülni fognak. (És tényleg.)
Végül a reggeli hercehurca után, amikor kitoltak a folyosóra, hogy az egyik betegnek fel tudják tenni a térdmozgató gépet, már én kértem, hogy kint maradhassak. Úgyis nemsokára megyek haza... Ebből persze az lett, hogy majdnem estig ott vártam, mert az infó, hogy hazaszállítást kérek, elveszett a rendszerben. Ez alatt már simán útbaigazítottam a tanácstalan hozzátartozókat és az egyik tanuló srácnak is tudtam segíteni, mert elfelejtette, kinek nem szabad ennie reggelit. Pedig egyszerű: akin kék köpeny van. Mert az a műtéti köpeny. Vagy "szép ruha", ahogy az egyik nővér hívja. Előnye is volt a folyosói létnek: amikor délután már nem bírtam, és kicsit kiborultam (kilátástalannak tűnő helyzetben előfordul, na), én voltam az egyetlen, aki kapott teát. Pedig az csak reggel jár. Ahogy elnézem, nekem mindig sikerül kapnom valami extrát (:
Késő délután befutott egy másnapi műtétes, pedig már nem volt ágy. Fel is hívták a főnővért, aki jobb híján maga sem tudott mit javasolni, minthogy fektessék be annak a dokinak a szobájába, aki reggel műteni fogja... Végül berakták az én helyemre, az ajtóba, gyakorlatilag úgy, hogy még ott kellett volna feküdnöm, hiszen haza sem mentem. Nem irigylem a nővéreket.
Végül el sem tudtam köszönni tőlük, mert pont a váltáskor jöttek értem. Ezt azért nagyon sajnáltam. Úgyhogy szerdán, amikor megyek kontrollra, majd bepótolom.

2013. december 13., péntek

Életjel

Itthon vagyok.
A műtétről annyit, hogy túl vagyok rajta, egyelőre csak rosszabb a helyzet, de ez majd még alakul.
A kórházi élményeim megérnek egy külön bejegyzést (:
Úgyhogy most ennyi.
Szerdán kontroll.

2013. december 8., vasárnap

Adventi naptár - készítési útmutató

Sokan kérdezték, hogyan készül az idézetes adventi naptár, amit kaptam. Ezért itt egy hajtogatási útmutató, remélem érthető lesz.

24 db, 5:3 arányú téglalap kell hozzá - tehát 10x6 cm, 15x9 cm, 20x12 cm, és így tovább. Viszonyításul: én 10x6-osat kaptam, icipici betűs idézetekkel. Tesómnak 15x9-esekből készítettem, azt már egészen embernek való méretben lehetett irkálni.

Szóval, ha megvannak a téglalapok, akkor fogjuk az elsőt és a hosszabb oldalával lefelé magunk elé tesszük. A harmadánál felhajtjuk (pontosan a harmadánál, különben csálé lesz az összeillesztés és nem lesz szép a végén):

A felhajtott csíkot még egyszer félbehajtjuk, majd kinyitjuk:

Mindkét sarkot lehajtjuk a felezővonalig (az első hajtás kis sarkocskáit is):

Ráhajtjuk az alsó részt:

Majd felemeljük és hátrafelé félbehajtjuk (a háromszög alakú fülek maradjanak kívül):

24 ilyen elemet készítünk.

A végeket kell becsúsztatni a másik elem háromszög alakú füleibe, mindkét oldalon.

Ha mind a 24-et összekapcsoltuk (az utolsót az elsővel), keskeny papírcsíkokra idézeteket, üzeneteket, stb. írunk és a jelzett helyeken becsúsztatjuk a koszorú belsejébe.

Még körbe lehet fűzni valamilyen szép színű fonallal (első körben felváltva elölről, majd hátulról kerülve a sarkokat, második körben pont ellentétesen és a találkozási pontoknál egy hurkolással rögzítve), így rögtön akasztója is lesz.

2013. december 7., szombat

"A Gomba legyen veletek!"

Jó, hát nem egy "férfi bika", de csak azért, mert ahhoz nem volt megfelelő hangú anyagom...
Nem vagyok egy nagy varrós, de azt hiszem, a filc anyaggal még lesznek próbálkozásaim. Mert nagyon könnyen kezelhető. Két réteg közé némi vatta tömőanyagnak, körben pelenkaöltés, és kész is.
Szokás szerint ajándékba készült.

2013. december 6., péntek

Őszinte Mikulás

"Gondoltam rá, hogy veszek neked valami kis izét és belecsempészem a cipődbe, de mire hazafelé jöttem, már minden zárva volt..."

2013. december 5., csütörtök

Tanulunk...

Olyan sokszor kérdezik a szülők, főleg év elején, hogy miket fogunk tanulni az óvodában. Azt szoktam válaszolni, hogy a 3-6 éves gyerekek fő tevékenysége a játék. Így hát játszani fogunk. Életkoruk szerint számukra ez a természetes és a lehető leghasznosabb időtöltés. Persze mondunk verseket, mesélünk, tornázunk, festünk, számolunk - mindent játékos formában. De ha belegondolunk, mennyi mindent lehet a játékból tanulni... Találtam egy idézetet Robert Fulghumtól, ami megfogott:

„Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes. Azt, hogy hogyan éljek, mit tegyek, mind az óvodában tanultam meg...

Íme, amit ott tanultam:

Ossz meg mindent másokkal!
Ne csalj a játékban!
Ne bántsd a másikat!
Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted!
Rakj rendet magad után!
Ne vedd el a másét!
Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál!
Evés előtt moss kezet!
Húzd le a vécét!

A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló!
Élj mértékkel!

Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset!

Délután szundíts egyet!

A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét, és ne szakadjatok el egymástól!
Ismerd fel a csodát!”

2013. december 4., szerda

Betűtészta 2.0.

Kvázi csodaszámba megy, de a legutóbbi lomtalanításkor sikerült összeszednem egy tükröt. Pedig én sosem találtam még semmit. Eddig.
Szóval egy rém egyszerű Ikeás kis tükörröl van szó, sima pozdorja (vagymi) kerettel, ami már kissé megkopott, lepattogzott róla a festés. Nem bonyolítottam túl a felújítását: megtisztítottam és kicsit megcsiszoltam a keretet, majd lefestettem zöld akrilfestékkel. Szerettem volna rá valami dekorációt, és mivel a múltkor már bevált a betűtészta, gondoltam írok rá egy idézetet. Több esélyes közül végül ez lett a nyertes: "Mirror mirror on the wall, who's the fairest of them all?" Jókat szoktam vigyorogni, amikor ránézek...
Olyan fotót készíteni, ahol ez az egész rendesen látszik, pedig egyenesen lehetetlen.


2013. december 3., kedd

Adventi naptár - 2013

Ajándékba kaptam, számomra/számunkra kedves idézetekkel. (Majd frissítgetem minden nap.) (Ja meg a kép kritikán aluli, szóval majd azt is lecserélem idővel.) (Hajtogatási útmutató: itt.)

1. Put the lime in the coconut, drink 'em both up...
2. Today give a stranger one of your smile. It might be the only sunshine he sees all day.
3. I just wish this was one of your books and you could rewrite the ending.
4. The heart is a muscle and therefore can not be broken, only crushed.
5. I love walking in rain 'cause nobody can see that I'm crying.
6. Keep calm and drink coffee!
7. Nothing happens unless first a dream.
8. Hurts like these take time to heal.
9. Are you here to annoy me?
10. Don't chase ghost Castle! It's not worth it. Trust me.
11. There was tongue contact.
12. Tiger! Tiger! Burning bright, in the forest of the night...
13. If you've done something wrong, use the "blame the corpse" defence.
14. Kiss rewind
15. A Lannister always pays his debts.
16. The word "Abracadabra" was first uttered to cure hay fever.
17. - How do you know, when you're in love? - All the songs make sense.
18. King of the Lab
19. Tongue prints are as distructive as finger prints.
20. 447
21. Mom and Dad are fighting.
22. You guys, I think I know what it is. It's a treasure map.
23. - Someone say murder? Hold on, I'll get my coat! - Look at him all excited. - Yeah, like a kid at Christmas. - With a dead body under the tree.
24. XOXO ASAP

2013. november 28., csütörtök

Vizsgálatok

Szerintem az egészségügyi dolgozók hamarosan megjegyzik a nevemet...
Hétfőn elmentem mellkas-röntgenre, ahol első körben megkérdezték, mi a panaszom. Az igazságnak megfelelően válaszoltam, hogy semmi. A röntgenesnek pillanatok alatt a homloka közepére szaladt a szemöldöke, pedig rögtön hozzátettem, hogy térdműtétem lesz, ahhoz kérték a vizsgálatot. Ja, jó.
Kedden betelefonáltam labor-időpontot kérni. Dec. 5. vagy 6. lenne a jobb nekem? Ötödikét kértem, mert hatodikán jön a Mikulás. A telefon másik végén döbbent csend. Magyarázatképpen elmondtam, hogy óvónő vagyok, szóval ez nálam jelentős faktor. A nő jót nevetett.
Szerdán a kórházban jártam. Altatást vagy érzéstelenítést szeretnék? Azt szeretném, ha nem is műtenének meg...
De tényleg. Iszonyúan félek és idegesít, hogy minden apró infóért rohadtul meg kell küzdenem.
Nem értem, miért nem lehet normálisan elmondani, hogy mire számítsak, és bizony az is jól esne, ha egyszer, csak egyetlenegyszer azt mondaná valaki, hogy nem lesz semmi gond...

2013. november 23., szombat

A betűtészta alternatív felhasználási módja

Just for fun.

Az apropót egy találkozás adta, azzal az emberrel, aki először mutatta meg nekem ezt a képet:

Gondoltam, elkészítem neki ajándékba, és miután elég sokat agyaltam a formáján, végül eszembe jutott a betűtészta. Vettem a hobbiboltban egy fából készült dupla képkeretet, bronz és cappuccino színekkel lefestettem és decupage-ragasztóval (ilyen volt itthon, meg ugye a fő szempont az volt, hogy átlátszóra száradjon) felragasztottam a betűket:

Megjegyzés: "Love, experience, power." Még mindig.

"Kattogó pittyegés"

Hétfő este, miközben a Fészekbe siettem a jegyemért, azon bosszankodtam, hogy nem kérdeztem meg, ki ügyel. Aztán nem is volt rá szükség, mert Tia amint meglátott, tudta, kit keresek. Később kiderült: azt az infót kapta, hogy ha jön valaki, aki nagyon fázik, engedje be... Nemsokára pedig már azon kaptam magam, hogy a társalgóban ülök és Máté ugyanúgy felolvassa az én horoszkópomat is, mint a társulat jelen lévő tagjaiét. És hallgatom a Vattát játszó Nanni aznapi élményeit az előadásról.
Másnap este láttam is, miről beszélt. Azt kell mondjam, Vatta magasan a kedvenc szereplőm lett, és nem kizárólag azért, mert kábé az összes poén az övé. Hanem azért is, mert van egy olyan tulajdonsága, ami senki másnak a kis családban: mindenből és mindenkitől tanul, és ennek hatására képes változni. Nem csak látszólag és átmenetileg, hanem igazán.
Az a rengeteg téma, jelkép, érzelem és hosszú évekig ki nem mondott gondolat, ami egyetlen este alatt felszínre kerül, végül mind ugyanoda kanyarodik vissza: egy telefonhíváshoz, amelynek végén a hang épp annyira lehetetlen, mint Döncinek, (random irreleváns tény Picnek:) a hátrahajló hüvelykujjú családfőnek elfogadni, hogy kisebbik lánya tragikus kimenetelű autóbalesetet szenvedett. (Most írhattam volna, hogy a szalagkorlátot átszakítva örökre kirepült a családi fészekből, de ez a megfogalmazás már nekem is fáj.) Akkor és ott megállt az idő. Így lett a kattogó pittyegés halhatatlan, és mindaz, ami abban a percben Dönci körül történt. Hiába írta ki magából. Van, hogy az sem segít.
Viszont úgy, hogy tudom, melyik szimbólum mire utal, megismertem a szerző történetét, nem nevettem, bármilyen viccesnek és kedvesnek tűnnek is a "kicsi fasírtocskák". Inkább arra gondoltam, milyen sokan írnak így, és hány könnyen szerethető, pozitívnak látszó szereplő vagy fordulat rejtheti magában valójában az író életének tragédiáját.


Ezentúl másképp olvasok mesét.

2013. szeptember 25., szerda

Amit szeretek

Nemrég megkérdezték tőlem, mit szeretek annyira a cserkészetben. Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon.
Azt, hogy nem folyton a hibáiért csesztetik az embert, hanem azt adhatja bele a közösség életébe, amiben jó.

(Félreértés ne essék, ezzel nem azt mondom, hogy nincs a cserkészetnek nevelő célja, komoly önismeretet is ad, továbbá állandó késztetést és lehetőséget a jobbá válásra; értsétek jól.)

Persze rengeteget számít egy olyan vezető is, akiért az ember a csillagokat is lehozná az égről... (vagy csak simán egy tányér bogyós levest...)

2013. szeptember 24., kedd

Milyen madár is volt?

Na jó, az új gyerekeink valójában tök cukik egyébként, de annyira kicsikék, hogy totál lefáradnak. Pedig nagyon jó dolgokat lehetne velük csinálni, mert mindenre nyitottak. Pl. a mesékre. Lehet, hogy egyszerűen azt élvezik, hogy az AnnaPetiGergő után (aminek eszemben sincs vitatni az érdemét) most egészen más jellegű és típusú sztorikat is hallanak. Rákaptak arra, hogy fejből meséljek. (Jaj szegény fejemnek.) "Azt a rigósat" - kérte tegnap az egyik gyerkőc, és végigmondtam az összes madaras mesét, verset a Csókai csókától a Cinege cipőjéig, mire nagy nehezen kiderült, hogy veréb volt az a rigó. Persze nem bántam. A mesét sosem bánom.
Szóval azt hiszem, lesz még olyan, hogy körülöttem mindenki tanul: pszichológiát, anatómiát, összhangzattant, történelmet - én meg mesét.

2013. szeptember 16., hétfő

Az előbb...

tüsszentettem egyet, és abban a pillanatban beindult a gépemen a vírusirtó.
Azért ez valahol nagyon para (:

2013. szeptember 14., szombat

"Búcsú nélkül elszökött a nyár..."

Az egyik pillanatban még Tapolcáról jöttem hazafelé a neten real-time-ban követhető vonattal, a következőben pedig már szülőin ültem és azt próbáltam összeszámolni, mennyi gyerek jár a csoportunkba... mert ez sem olyan egyszerű feladat. Idén semmi sem az. De majd kialakul.
A gyerekek aranyosak, tüneményesek, kedvesek és sokkal-sokkal talpraesettebbek annál, mint amire számítottam. Minden tiszteletem a szülőké, komolyan. Nyilván mindegyik kicsinek megvannak a maga hiányosságai és szokniuk kell még a közösségi élet sajátosságait, de összességében felkészülten érkeztek az óvodába és ezért most nagyon hálás vagyok.
Ettől még persze az első két hét nem volt könnyű, sőt. Fáradtabb vagyok, mint nnt-ben.

2013. szeptember 5., csütörtök

Gyorsan tanulnak...

Ma délelőtt, amikor már nem sok híja volt, hogy bealudjak két homoktorta sütése között, odajött hozzám az egyik gyerek és megkérdezte, hogy főzzön-e nekem egy kávét.
Négy napja jár oviba és már tudja, mivel vágódjon be (:

2013. szeptember 2., hétfő

Egy apa levele a világnak

"Kedves Világ!

A fiam ma kezd iskolába járni. Ez furcsa és új lesz neki egy ideig. Arra szeretnélek megkérni, hogy bánj vele gyengéden. Tudod, mostanáig ő dirigált. Ő volt a hátsó udvar vezére, én pedig mindig ott voltam a közelben, hogy meggyógyítsam a sebeit és lecsillapítsam az indulatait.
...
De most - más lesz a helyzet.
Ma reggel lebaktat a ház előtti lépcsőkön, meglendíti a kezét és belekezd nagy kalandjába, amelyben valószínűleg háború, tragédia és gyász is elő fog fordulni.
Ahhoz, hogy megtalálja a helyét a világban, élni akarásra, hitre, szeretetre és bátorságra van szüksége.
Ezért, Világ, azt szeretném, ha megfognád a kezét és megtanítanád azokra a dolgokra, amelyeket majd tudnia kell.
Tanítsd - de gyengéden, ha ezt meg tudod tenni. Tanítsd meg neki, hogy minden zsiványra jut egy hős; hogy minden csaló politikusra jut egy istenáldotta vezető; hogy minden ellenségre jut egy barát.
Tanítsd meg őt a könyvek csodálatára.
Adj neki nyugodalmas időt, hogy eltöprengjen a madarak, a napfényben röpködő méhek és a zöldellő dombok virágjainak titkán.
Tanítsd meg arra, hogy sokkal jobb tisztességben veszíteni, mint csalni.
Tanítsd meg arra, hogy bízzék az eszméiben, még akkor is, ha mindenki azt mondja neki, hogy tévesek.

Tanítsd meg, hogy csukja be a fülét a csőcselék előtt ... de álljon helyt, és harcoljon, ha azt gondolja, hogy neki van igaza.
Tanítsd gyengéden őt, Világ, de ne dédelgesd, mert csak tűzzel lehet minőségi acélt készíteni.

Nagy kívánság ez, Világ, de nézz utána, hogy mit tudsz tenni.
Olyan helyes kis fickó!"

2013. augusztus 27., kedd

Mesevilág

Feszegetem a csoda határait. Hogy miért? Mert képtelen vagyok elfogadni, hogy ezeket a színes szappanbuborékra hasonlító tüneményeket jobb nekem békén hagyni, bennük élni, mint egy védőburokban, ameddig csak lehet.

És persze mi történik? A buborék szétpattan, a varázslat elillan... szertefoszlik, mint nap felkeltével a holdszivárvány.

Volt, nincs. Csak a valóság maradt.

2013. augusztus 21., szerda

Egy homokszemben a világ

Milyen romi cím, nem ismerek magamra. Talán azért ez a szokatlan stílus, mert cserkésztáborból jövök, ami egy sajátos, külön világ, ahol mindenki tudja, mire jó a szorítónyolcas, mit jelent az alakuló tér, hogyan lehetséges az, hogy minden táborlakó egyazon éjszakán ugyanazt álmodja, hogy mi a békák szokása és miért nem fog a pillangó szállni. Kedves segédőrsvezetőm, aki bár nem cserkész, de szabadidejét arra áldozta, hogy eljöjjön velem, szintén megtanulta mindezeket - a beszámolója ITT olvasható.
A Magyar Cserkészszövetség száz éves fennállását ünnepeltük meg idén a Nemzeti Nagytáborban. Aki augusztus 11-19. között Ócsa felé járt, mindössze néhány építményt és egy zászlórudat láthatott az út mellett, ám beljebb, az erdő fái alatt 3500 cserkész élte életét. Az egész tábort megmozgató közös programok alkalmával azonban az elhaladók biztosan hallottak néhány furcsaságot, mint pl. a „Légy szuperhős, ments világot és ne kérj érte pénzt!” kiabálást több ezer torokból (kétségkívül Barbie a legvonzóbb, de a Baltás mégis üti).



Rövid latolgatás után éltem a lehetőséggel, hogy őrsvezetőként vegyek részt az NNT-n, és örültem neki. Mert ezek a kicsi, 6-8 fős közösségek alkotják az egész mozgalom alapját. Lehet bármilyen elhivatott a tábortörzs, a program munkacsoport, a GH vagy remek a helyszín, ha nincsenek ott az őrsök, semmit sem ér az egész, általuk lesz élő a tábor, a cserkészet. Az őrsökből épül fel, mint homokszemekből a vár, én pedig szeretek pici része lenni a nagy egésznek. Így kerültem tehát a Bodza őrsbe, velük Pozsony városába, Hédervárra. És csak azért nem „Marcsi rajába” és „Kálmán altáborába”, mert a cserkésztáborok sajátossága az is, hogy ún. keretmeséjük van. Ez azt jelenti, hogy nem csak beszélünk egy történetről vagy korról, hanem a tábor alatt abban élünk, mint pl. mi most a reformkorban: őrsönként foglalkozást választottunk, vásáron, pikniken, úri vadászaton és fonón vettünk részt, rendszeresen vendégül láttuk Kossuth Lajost és olyannyira közeli ismerősünkké vált, hogy volt, aki már egyszerűen csak Lajosomnak szólította. Eldönthettük, hogy a konzervatívabb vagy a radikálisabb reformpolitikát támogatjuk, belépünk-e a Védegyletbe, megbízunk-e a bankban (őrsöm megbízott, bejött a dolog, megduplázták a befektetett dukátokat, amiket a sátorrendért és a különböző szolgálatokért kaptunk).





A tábor működtetéséből bizony a gyerekek is kiveszik a részüket. Amellett, hogy magunknak építettük fel az őrsi körletet és a közös raji helyszíneket, ahol 9 napig éltünk, Pozsonyban ötféle szolgálatot láttunk el forgó rendszerben: a postáskisasszonyok a leveleket kézbesítették a városlakóknak, a csöbrösök gondoskodtak a vízellátásról, a kocsmárosnék az ennivaló kiosztásáról. A tábori napok krónikáit az újságírónők vetették papírra, a városvédelem pedig az éjjeli őrségért felelt, lelkiismeretesen ellenőrizve minden éjszakai kószáló ID-kártyáját még akkor is, ha azt állította magáról, hogy rajtáborparancsnok, de főleg akkor, ha látványos fénykard-párbajt vívott zseblámával. Esetleg mindkettő. Sokan bírálják a cserkészetet a szigorúság, az egyenruha és a szabályok miatt, de tény, hogy 3500 cserkész között is lehet normálisan közlekedni, és a számos esti program és a nehezen kiismerhető helyszín ellenére sem töltöttük az éjszakáinkat azzal, hogy elveszett gyerekeket keresünk a sötétben. Tollat, kanalat, nyakkendőgyűrűt igen, de ez legyen a legkevesebb.




Amilyen az őrsvezető, olyan az őrse. A Bodzákkal sikeresen kiválasztottuk a legkülöncebb foglalkozást: javasasszonyok lettünk, így aztán a csilivili szoknyás-napernyős-csipkekesztyűs-kalapos stílus helyett a praktikusabb ruházatot és a kendőt, ill. fonott hajat részesítettük előnyben, ami sokkal alkalmasabb arra, hogy az erdőt-mezőt járva bogyókat és különböző növényeket gyűjtsünk a kencékhez és gyógyfőzetekhez. Persze nem csak ebből látszott… amikor a tábor közepe felé elfáradtam, ők is kidőltek, rosszul voltak, fáztak. Szétestem, és egész nap alig sikerült egy helyre gyűjteni a nyolc embert. Aztán ez elmúlt. Időben kimásztam a sátorból, és ők is jöttek a közös programokra, mindenben segítettek anélkül, hogy megbeszélték volna, hogy jók lesznek. Sokat jártak a fejemben ebben az időszakban Charles de Fouclaud szavai:

„Ha lassan baktatsz, a többiek megállnak!
Ha te leülsz, ők lefekszenek!
Ha te elfáradsz, ők álomba merülnek!
Ha te kételkedsz, ők kétségbe esnek!
De:
Ha te felébredsz, ők is kinyitják szemük!
Ha te előttük haladsz, ők eléd fognak futni!
Ha te kezedet nyújtod, ők életüket adják!
S ha te imádkozol, ők szentek lesznek!”

Emellett persze megnyugtató volt hallani a szomszéd rajtábor fiú őrsvezetőjét, ahogyan egyik reggel magyarázott a srácainak: „Tudjátok mennyire fárasztó ez? Állandóan azt hajtogatni, hogy gyere már, mozdulj meg, vegyél levegőt, dobogjon a szíved…” Hiába no, életkori sajátosság. Ezen kívül áthallatszott még a „3 perc múlva reggeli torna”, a másik szomszédból pedig az „5 perc múlva gyülekező az alakulón” is, és amikor mi furulyamuzsikás ébresztő után 10 percet kaptunk, az nagyon felemelő érzés volt a hajnali hidegben, továbbá megerősítette a tényt, amit tábor-szerte mindenkinek híreszteltünk: miénk volt az NNT legjobb rajtáborparancsnoka! Az altábori vezetőink is figyeltek ránk, amikor már nagyon kivoltunk, leszerveztek nekünk 2 óra kislánymentes szabadidőt, remek programlehetőségekkel a kószáknál (Picurral mi pl. lovaskocsiztunk, bár az épp random adódott).

A különböző korosztályok más-más keretmesét éltek meg: a kiscserkészek az Egy bogár élete c. mese hangyafarmján töltötték napjaikat, a kószák és vándorok szakági programcsomagokat vagy egyfajta „küldetést” választottak maguknak, egy témát, amelyben több nap alatt széleskörű ismeretekre tettek szert. A keretmese szerves részét képezik a minél élethűbb jelmezek, így történhet meg, hogy olyan fiatalt látunk díszes öltözékben, akiről elsőre nem is gondolnánk, hogy felvesz ilyet, vagy hogy sáskának öltözött emberkék masíroznak nótaszóval, hogy végül egy gigantikus vízicsatában alulmaradjanak a szívószál-csápos hangyákkal szemben.


Feledhetetlen marad az esti programok közül a testvérvárosos tábortűz, amelyen – ha már térben sikerült – időben is megérkeztünk a táborba, igaz ehhez számtalan korszakon kellett átverekednünk magunkat (úgysem voltam még oroszlán egy gladiátorinák közti táncos viadalon, most ez is eljött). Az utolsó előtti estén egy mérges gomba lelkivilágába nyerhettünk bepillantást, és csak azt sajnálom, hogy végül nem hallhattuk, milyen hangja van a férfi bikának (: Örökre megmarad a mécsesekkel kivilágított fatönk látványa, ahogyan az a hullócsillag is, amit az éjszakai játék szabályának ismertetése közben láttunk. (Aww, romi, már megint.)

Héderbárban Hédervárban (cenzúrázva a császári és királyi cenzúra által) naponta százszor is elhangzott a „Pozsony hölgyei!” megszólítás, a „Van nálad ID kártya?” (nem ám TB kártya!) kérdés, és sokszor hallottuk a tábor speciális vezényszavát is: „Utánam lépéstartás, dobogás, porolás nélkül lépés indulj!”. Bizony annyi volt a homok, hogy új értelmet nyert a „harapni lehet a levegőt” mondás és a résztvevők fogalomtárába beépült a fekete takony.  Mindig kéznél volt egy pakli kártya, ha egy jó kis játékhoz támadt kedvünk („Van szamarad? Olyan buborékos?”), közben pedig ropogtathattuk a medvehagymás sajtos tallért. Még a hazaútra is jutott belőle, úgyis várnunk kellett a vasútállomáson, mert az egyik cserkész-különvonat lerobbant. (Hát persze, hogy a miénk.)


„És most? Vége?” – visszhangzik bennem a kérdés. 100 év eltelt, jöhet a következő 100, ha már egyszer átjöttünk a Csillagkapura hajazó építményen… A táborral nincs vége semminek, a cserkészet életforma. Kedden délután, amikor el kellett mennem a városba, vigyorogva konstatáltam, hogy NNT-sen pakolok: víz, 2 pulcsi, igazolvány. Mert ezek nélkül nem indulunk sehová. És csak hosszú percek után döbbentem rá, hogy azért olyan furcsa járni, mert a betonba nem süppedek bele minden lépésnél.
Fárasztó volt, élmény volt, tanulságos volt, vidám volt. Mindannyian, akik ott voltunk a Nemzeti Nagytáborban, történelmet írtunk a bokáig érő homokba.


Videók: