2012. szeptember 30., vasárnap

Fáradt vagyok - a negyedik hét

Vannak napok, amikor úgy érzem, semmit sem haladunk előre. Egy pici apró lépést sem. Pedig azzal a szilárd elhatározással megyek be minden reggel, hogy valamit aznap is fejlődünk. Aztán máshogy alakul minden, és azt érzem, tapasztalom, hogy mást sem teszek, csak a percről percre felmerülő újabb problémákat oldom meg, ahelyett, hogy én terelném a napunkat egy ideális mederben. De mindig jön valami más...
Kedden például, majdhogynem az volt a legjobb az egész napomban, hogy az egyik gyerek szó szerint lehányt. Ült az ölemben és egyszercsak taccs. Ezzel elvoltam egy jó ideig... Segítségszerzés, takarítás, átöltöztetés, mosakodás, szülők értesítése. És ez az egész ramazuri mindössze egy probléma volt a sokból, ami aznapra kijutott.
Aztán meg, néha, egészen jól is mennek a dolgok. Elnézem a gyerekeket a teremben, ahogy nyugodtan játszanak, látom a csillogó szemüket, amikor mutatok nekik valami újdonságot (pl. a diavetítő, na olyat ők még életükben nem láttak, de tetszett nekik a feeling) és hallgatom, amikor örömmel újságolják, hogy ma rajzoltunk, ma táncoltunk, ma tornáztunk... Pénteken már eltévedés nélkül, kettesével kézenfogva végigjöttek a járdán - és azért ez bizakodásra ad okot.

2012. szeptember 23., vasárnap

Megmondtam - a harmadik hét

Kicsijeink sikerrel megtanulták az óvodai szabályokat (még ha akadnak is itt-ott hiányosságok), elsajátították a szokásrendszert - és ezzel egyenes arányosságban nyílt ki a szájuk is. A "megmondtam, hogy ne ugrálj az ágyon"-ra egyik délután a félvállról odavetett, pimasz hangvételű "megmondtam, hogy kint van a pizsamám" volt a válasz. Ejh.
Megmondtam, megmondtam...
De volt, hogy hiába mondtam. Volt, hogy szép ívben áthajítottam egy játéknyulat a termen, és a tompa puffanás, amivel a másik falat elérte, vezette csak le bennem a feszültséget. Megjegyeztem az érzést. Viszont, sikerként könyvelhető el, hogy tényleg mindenki alszik délutánonként. Az a csend és nyugalom, az nagyon kell (:
Anno azt is megmondtam, hogy az első két hetünk lesz különlegesen nehéz. A beszoktatás miatt. Mostanra ezen túl vagyunk (egy-két kivétellel), nem mondom, hogy nincsenek el-elpityeredések, de hosszan tartó hisztiktől már mentesek a napjaink. Kezdenek alakulni a gyerekek közötti barátságok, együtt játszó csoportok is.
Azonban ez nem jelenti azt, hogy mostantól már nem nehéz. Csak épp nem különlegesen, hanem átlagosan, vagyis inkább szokásosan nehéz. Nehéz a figyelmüket egyszerre, egy tevékenységgel lekötni. Ha csak néhány percre is - annál jelenleg úgysem szeretnénk többet. Mert mindenkinek van mondanivalója, mindenki vágyik arra, hogy rá, és csak rá figyeljünk. Meg kell még szokni, hogy itt többen vagyunk.
Így aztán, egészen eltérő sikere volt a héten a kezdeményezéseknek (amik még egyáltalán nem igazi foglalkozások, éppen csak figyelemfelkeltésből és egy kis közös tevékenységből állnak). A tesi és a vizuális nagyon bejött, a mese és az ének kevésbé. Pedig, arra számítottam, hogy azok mennek majd könnyebben.
Persze a felnőtteknek sem esik jól a kudarc. Hogy hiába találunk ki valamit, érdekesre, színvonalasra - mégsem jön össze. Front van, vagy csak simán nem működnek a dolgok. Azért próbálunk lelket önteni egymásba.
Egyik ismerősöm azt mondta, hogy a sok-sok új ember között én vagyok most a villámhárító. És ez szívás. Mert én a villám szoktam lenni.
Aztán, azt is mondták a héten, hogy azért vagyok ilyen feszült, mert olyan szerepbe kényszerültem, ami nem én vagyok. Végülis, ez kompatibilis az előző gondolattal.
És végül, egy rég látott barátnőtől tegnap, egy véletlen találkozás és néhány együtt töltött óra után azt kaptam, hogy békés vagyok. Hm. Elgondolkodtam, milyen lehettem 5-6 évvel ezelőtt, amikor még heti szinten kommunikáltunk, találkoztunk (:

2012. szeptember 16., vasárnap

Amőba-keksz

Valahogy úgy vagyunk mi ketten, a Sütés meg én, mintha nem is lennénk olyan nagyon messze egymástól. Azonban köztünk feneketlen szakadék tátong. Ilyesformán:
(a rajzot Imog3n ihlette)

Szóval ma nekiálltam kekszet sütni. Itt a recept, Annásnál láttam, igazán egyszerű, és finom is, jó szívvel ajánlom bárkinek, aki már átkelt a szakadékon.


Rumos-mazsolás keksz

Hozzávalók:

  • 5 dkg mazsola
  • 3 ek rum
  • 10 dkg vaj
  • 8 dkg porcukor
  • 1 tasak vaníliás cukor
  • 2 tojás
  • 10 dkg liszt

A mazsolát a rumban 1 órán át ázni hagyjuk. A sütőt 200 fokra előmelegítjük. A puha vajat krémesre keverjük, hozzáadjuk a porcukrot és a vaníliás cukrot, azokkal is kikeverjük. A tojásokat felverjük, majd alaposan elkeverjük a vajas masszával. Ezután hozzáadjuk a lisztet, majd a rumos mazsolát, és egyenletes krémmé keverjük az egészet. Szilikonos sütőpapírt terítünk egy sütőlapra, majd kb. 2-3 cm átmérőjű adagokat kanalazunk rá, egymástól viszonylag távol, mert sütés közben szét fognak terülni a halmocskák. Kb. 15 perc alatt megsülnek a kekszecskék, rácson hagyjuk őket kihűlni.

Az alkohollal való nem túl barátságos viszonyomnak köszönhetően én annyit változtattam rajta, hogy rum helyett aromát használtam. Persze az én kekszeim nem lettek szép kör alakúak. Sem világosbarna szélűek. De azért az ízük jó.

Áruló a fagyi - a második hét

Azt mondták az ismerőseim, hogy két hét alatt ne várjak csodát. Hát, a csoda nem is jött. De azért én vártam. Máskülönben biztos feladtam volna. Fáradt vagyok, ezenkívül még fáradt, és egy kicsit kimerült is. Meg is látszik rajtam: szoknyában járok és Ákost hallgatok. A vég kezdete.
Még mindig van egy kis sírás, de már "csak" 5-10 perces időtartamokra korlátozódik reggelente. Utána jöhet a játék. Azazhogy jönne.
Jelenleg intenzíven játszani tanulunk. És nem csak az óvodai társasokkal, amilyeneket valószínűleg nem láttak a gyerekek otthon, így a szabályaikat sem tudhatják, hanem mindennel. Mire használjuk a babakonyhai eszközöket, hogyan építünk kockából, mihez kezdünk az orvosi táska tartalmával. Végülis, fogékonyak mindenre, szóval egy szavam sem lehet(ne).
Lent az udvaron a homokozó a fő sláger. Egyik nap fagyizót nyitottam nekik, ezzel aztán elvoltak egy fél délelőttön keresztül. Közben nekem Varró Dániel sorai jártak a fejemben: "Áruló! Hisz áruló ma minden, nincs, amit ne vehetnél meg pár fityingen. Áruló a fagyi, minden áruló. Áruló a becsület, csak pár rugó."
Volt ám szülői. Na az érdekesen kezdődött. Eleve arra számítottam, hogy majd totál be leszek ijedve, de nem így történt. Magam is meglepődtem rajta, milyen full magabiztosan kezdtem bele a mondókámba. El is jutottam egészen a bemutatkozásig, és amikor hozzátettem, hogy Budapesten élek, mintegy varázsütésre "csitt-csatt" - bekapcsolódtak a tollak és a szülők jegyzetelni kezdtek. Hoppá. Szerintem még aznap este megkerestek minden fellelhető közösségi oldalon. (: Lényeg a lényeg, hogy nem kispályáztunk, mindent elmondtunk. Az ovikezdésről, a szabályokról, a célokról. És szépen belefűztem mindent, ami a szívemet nyomta. Mert azt nagyon megtanultam az elmúlt hónapokban, hogy ki kell mondani mindent. Megvan a módja és a helye, de bent nem maradhat, mert akkor csak az én lelkemet rágja. Innentől pedig meg sem állunk a karácsonyi szünetig.
(Mesélte ez egyik Anyuka a szülőin, hogy a gyermeke új barátot szerzett. A hogyan kérdésére a következőt válaszolta: "Együtt sírtunk.")
Alapvetően jó kis csapat ez. Meghallgatják a meséket, ismernek egy rakás éneket, szeretnek mondókázni, bábozni, enni (: Van, aki kitéve-betéve ismeri az állatokat, van, aki a járműveket, van, aki a színeket. Egyedül cserélik a cipőjüket, van, aki teljesen egyedül át is öltözik. A rajzolással-színezéssel még hadilábon állunk. Ahogyan a kézmosással is.
És hadilábon állunk a szófogadással. Néha nem tudom elképzelni, miért nem reagál egyik-másik gyerek, amikor szólok hozzá. Tovább ugrál az ágyon, a másik játékot is megnyalja, nem fordul vissza. Mintha azt sem tudná, mi a szándékom azzal, hogy rászólok. Ezt majd még konkretizálom velük a jövő héten.

2012. szeptember 8., szombat

Kicsik - az első hét

Whááá.
Leginkább ez jellemzi most a hangulatomat. Mert - kár lenne tagadni - nem vártam a beszoktatást. És még mindig nincs vége...
Az első nap teljesen tehetetlennek éreztem magam. A gyerekek sírtak. Amikor nem sírtak, akkor nem tudták, mi merre van az óvodában. Amikor irányba állítottuk őket, akkor meg elképesztő kérdéseket tudtak feltenni. Pl. az egyik kicsi megfogta a tízóraizáshoz szükséges poharat és megkérdezte, hogy ez meg mi? Gépiesen válaszoltam: pohár.
Aztán, állandóan levették a cipőjüket. A szőnyegen, a homokozóban. Nem könnyű úgy visszaadni egy gyerekre a cipőt, ha az "Ülj le a zöld padra" mondatból se azt nem tudja, mi az a zöld, se azt, mi az a pad. De, hálát adtam érte, hogy az "ülj le" megvolt. Már ez is valami. (Kb. ugyanígy jártam a "fogjátok meg a kezetekbe a szalvétát" instrukcióval is.)
Két nap elteltével már nyugisabb lett a helyzet. Kitapasztaltuk, hogy dalos csoport lesz ez a mostani. Rengeteg éneket ismernek. Emellett, szeretnek mesét hallgatni. Olyankor teljes csend van. Én meg élvezem a helyzetet, hogy a mese a mentsvárunk. Jó ez. És ügyesen öltöznek, egy kiscsoporthoz képest.
Akik otthonról, és nem bölcsiből, vagy más gyerekközösségből jöttek, azok nagyrészt le is betegedtek. A többiek bírják a strapát. Én már kevésbé. Az egyik random időközönként visít, a másiknak csak a "mostazonnal" az elfogadható átfutási idő, a harmadik csak úgy eszik, ha cafatkákra van tépve neki a kenyér, a negyedik állandóan cumizna. Satöbbi, satöbbi. Össze kell rázódni, meg kell szokni egymást és az óvodát, ez ezzel jár.
Számomra a legnehezebb (nem fogok kertelni), hogy némelyik szülő egész egyszerűen nem akarja otthagyni a gyermekét az óvodában. Picik, igen. Hiányzik az Anyukájuk, igen. De hát nyugtatjuk őket, bevonjuk a játékba, foglalkozunk velük, hiszen azért vagyunk ott! Nehéz úgy kapcsolatot teremteni egy gyerekkel, hogy Anyuka el sem engedi a kezét, vagy ölben tartja. Még szép, hogy nem megy el egy idegennel. _Én sem mennék._ (Ehhez még hozzájön, hogy nálunk egy ismerkedős délután van, nem szülős beszoktatás. Picik a termek.) Úgyhogy, elég gyorsan megkaptam, hogy kegyetlen vagyok, amiért igyekszem kiküldözgetni őket a teremből.
Azt hiszem, igazuk is van.
Kegyetlenül fáradt vagyok, hiszen ingyen és bérmentve vagyok bent 3-4 órákat pluszban, hogy minél több gyerekkel foglalkozhassunk egyszerre és könnyebb legyen nekik a beszoktatás.
Kegyetlenül küzdök azért, hogy a gyerekek bízzanak bennünk, elfogadjanak minket és szeressenek óvodába járni.
De, amikor bemegyek, és mosolyogva újságolják, hogy "ma már nem sírtam", amikor sorban jönnek a "nagy ölelés"-ért, amikor mindannyian alszanak délután... az mindent megér.