2012. március 30., péntek

Egyszer volt...

- Mesék. Mesék? Egy mese micsoda? Tanult a középiskolában a polgárháborúról?

- Igen, természetesen.

- Hogyan? Olvasott róla, esetleg egy könyvben? Miért is lenne az (a mesekönyv) kevésbé valóságos, mint bármelyik másik könyv?

- A történelemkönyvek a történelmen alapulnak.

- És a mesekönyvek min alapulnak, a fantázián? Honnan származik az? Valahonnan származnia kell. Tudja mi az ellentmondás ebben a világban? Mindenki azt szeretné, hogy varázsütésre megoldódjanak a problémái, és senki sem hisz a mágiában.

2012. március 22., csütörtök

A kaukázusi jólélek & A szecsuáni krétakör

Vagy fordítva.

Tavasz van. Mindenfelé járok, csak erre nem. Leginkább a teljesítőképességem határán, de ezen már meg sem lepődök így márciusban, hanem letudom a "tavaszi fáradtság"-ként emlegetett általános magyarázattal. Majdcsak eljön már az a nyár!!!

Nade... voltam megint a Toldy-ban, megnéztünk két darabot is. Annyit nevettünk, hogy most szó szerint fáj az arcom :) Sajátos hangulatú volt mindkét előadás, nekem ez nagyon bejött, és voltak bennük igazán leleményes megoldások. Az pedig különösen tetszett, hogy ezek a gyerekek nem próbáltak meg felnőttet játszani, hanem a maguk értelmezésében, a maguk stílusában adtak elő, ennek is megvan a maga bája, és igenis átjött belőle minden. A szecsuáni jólélek végén pl., amikor Sen Te ott ül egyedül a színpadon, a tárgyalás után, és nem szól semmit, de az arcára kiül minden érzelem, hát akkor összeszorult a szívem rendesen - pedig nem történt más, mint hogy egy gyereklány az eltelt másfél órában eljátszott egy meghasadt lelkű fiatal nőt. Mégis, annyira erős volt az egész darab atmoszférája...

Teljesen oda meg vissza voltam a színpadért, tiszta lik-luk meg hepe-hupa az egész, lehetett rajta játszani, kreatívkodni. És ha ez nem lett volna elég, akkor ott voltak a kellék-megoldások, pl. az, hogy a bolti diófapolcokat két langaléta kamaszsrác alakította - és le is reagálták az eseményeket, ha már egyszer ezt az instrukciót kapták a rendezőtől... Vagy az időjárás érzékeltetése, olyanokkal, mint hogy eső gyanánt egy pohárból vizet pötyögtetnek a szereplőre a jelenet közben, vagy fújkálják az arcát, mintha szélben vándorolna, és fehér konfettit szórnak rá, hiszen a hó is hullik. De a legjobb persze az volt, amikor az egyik szereplő egy nagyonpiros rúzzsal szép csíkot húzott a másik arcára, ezzel jelezvén azt, hogy ő most bizony leütötte és megsérült...

Egy szó mint száz: zseniálisak voltak, elvarázsoltak, egyetlen este alatt két másik világba is elrepítettek, amit ezúton köszönök.

2012. március 3., szombat

Egy régi emlék

Hetedikes voltam és ugyanabba az iskolába jártam, amibe annak idején a Nagymamám is.

Ez nagy szónak számított, ugyanis az említett suli sok szempontból különleges: a '90-es évek elején negyven év kényszerszünet után indult újra, mivel egyházi iskola. Ez akkoriban már önmagában elég volt ahhoz, hogy az embert megbámulják az utcán, hát még, ha hozzátesszük, hogy nyolcosztályos leánygimnáziumról van szó... De hetedikesként én még (vagy már?) csak kacagtam az ámuló tekinteteken, a kerekre tágult szemeken, és _csakazértis_ az egyen köpenyben mentem végig a városon. Persze tudom, az idő megszépítette már az emlékeket, hisz nem volt fenékig tejfel az élet, de ma már csak mosolygok rajt'.

Talán lesz egyszer egy sztorizós-nosztalgiázós bejegyzés is, mert lenne miből válogatnom, azonban ma kizárólag egy őszi reggelre szeretnék emlékezni. A termünkben ültem és - magamat ismerve - nyilván valamilyen elmaradt házimat másoltam/fejeztem be. Az biztos, hogy volt egy nyitott tankönyv a padomon, ami nagy csattanással a parkettán landolt, ugyanis az én drága osztálytársaim se szó se beszéd felrángattak a székről és ha tetszett, ha nem, velük kellett mennem. Mert ők azonnal mutatni akartak nekem valamit.

A valami pedig az egyik régi tabló volt, történetesen az, ami az osztálytermünk ajtajával szemközt kapott helyet. A csajok diadalmasan-döbbenten hívták fel a figyelmemet az alsó sorban levő képre. Mert az a fiatal nő szerintük pontosan ugyanolyan, mint én. Egy percig csak mosolyogtam, néztem a fekete-fehér fotót, a gyöngybetűkkel aláírt nevet, és csak azután mondtam el a lányoknak, hogy ő a Nagymamám... A Nagymamám, akit ők a több száz arc között észrevettek.

A Nagymamám, aki ma lenne 86 éves. És csak remélni tudom, hogy nem kizárólag külsőleg hasonlítok Rá... hogy örököltem azokat a belső tulajdonságait is, amiért Őt annyian tisztelték és szerették... és hogy elő tudom majd csalogatni őket magamból... és nem csak fényképen hasonlítunk majd egymásra.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban hiányzik. A bátorítása, a biztatása, a nevelése, a nevetése, és - önző módon - a belém vetett hite.