2012. szeptember 23., vasárnap

Megmondtam - a harmadik hét

Kicsijeink sikerrel megtanulták az óvodai szabályokat (még ha akadnak is itt-ott hiányosságok), elsajátították a szokásrendszert - és ezzel egyenes arányosságban nyílt ki a szájuk is. A "megmondtam, hogy ne ugrálj az ágyon"-ra egyik délután a félvállról odavetett, pimasz hangvételű "megmondtam, hogy kint van a pizsamám" volt a válasz. Ejh.
Megmondtam, megmondtam...
De volt, hogy hiába mondtam. Volt, hogy szép ívben áthajítottam egy játéknyulat a termen, és a tompa puffanás, amivel a másik falat elérte, vezette csak le bennem a feszültséget. Megjegyeztem az érzést. Viszont, sikerként könyvelhető el, hogy tényleg mindenki alszik délutánonként. Az a csend és nyugalom, az nagyon kell (:
Anno azt is megmondtam, hogy az első két hetünk lesz különlegesen nehéz. A beszoktatás miatt. Mostanra ezen túl vagyunk (egy-két kivétellel), nem mondom, hogy nincsenek el-elpityeredések, de hosszan tartó hisztiktől már mentesek a napjaink. Kezdenek alakulni a gyerekek közötti barátságok, együtt játszó csoportok is.
Azonban ez nem jelenti azt, hogy mostantól már nem nehéz. Csak épp nem különlegesen, hanem átlagosan, vagyis inkább szokásosan nehéz. Nehéz a figyelmüket egyszerre, egy tevékenységgel lekötni. Ha csak néhány percre is - annál jelenleg úgysem szeretnénk többet. Mert mindenkinek van mondanivalója, mindenki vágyik arra, hogy rá, és csak rá figyeljünk. Meg kell még szokni, hogy itt többen vagyunk.
Így aztán, egészen eltérő sikere volt a héten a kezdeményezéseknek (amik még egyáltalán nem igazi foglalkozások, éppen csak figyelemfelkeltésből és egy kis közös tevékenységből állnak). A tesi és a vizuális nagyon bejött, a mese és az ének kevésbé. Pedig, arra számítottam, hogy azok mennek majd könnyebben.
Persze a felnőtteknek sem esik jól a kudarc. Hogy hiába találunk ki valamit, érdekesre, színvonalasra - mégsem jön össze. Front van, vagy csak simán nem működnek a dolgok. Azért próbálunk lelket önteni egymásba.
Egyik ismerősöm azt mondta, hogy a sok-sok új ember között én vagyok most a villámhárító. És ez szívás. Mert én a villám szoktam lenni.
Aztán, azt is mondták a héten, hogy azért vagyok ilyen feszült, mert olyan szerepbe kényszerültem, ami nem én vagyok. Végülis, ez kompatibilis az előző gondolattal.
És végül, egy rég látott barátnőtől tegnap, egy véletlen találkozás és néhány együtt töltött óra után azt kaptam, hogy békés vagyok. Hm. Elgondolkodtam, milyen lehettem 5-6 évvel ezelőtt, amikor még heti szinten kommunikáltunk, találkoztunk (:

2 Megjegyzés:

VRJúlia írta...

Nagyon várom a bejegyzéseket, meg is köszönöm a tapasztalatokat. valamilyen szinten egy hajóban járunk, bár ki tudja, milyen távol egymástól. Várok ötletet, módszert,:), én is kicsikkel vagyok:)
Könnyű, pozitív élményekkel teli napokat!

óvónéni írta...

Köszi szépen!
Hát, ez a hét elég nehéz volt, de pénteken már egy kicsit láttam a fényt az alagút végén (: (De lehet, hogy csak a hétvége közelsége volt az, holnap kiderül.)
Neked is sok kitartást, szép napokat!

Megjegyzés küldése