2012. szeptember 8., szombat

Kicsik - az első hét

Whááá.
Leginkább ez jellemzi most a hangulatomat. Mert - kár lenne tagadni - nem vártam a beszoktatást. És még mindig nincs vége...
Az első nap teljesen tehetetlennek éreztem magam. A gyerekek sírtak. Amikor nem sírtak, akkor nem tudták, mi merre van az óvodában. Amikor irányba állítottuk őket, akkor meg elképesztő kérdéseket tudtak feltenni. Pl. az egyik kicsi megfogta a tízóraizáshoz szükséges poharat és megkérdezte, hogy ez meg mi? Gépiesen válaszoltam: pohár.
Aztán, állandóan levették a cipőjüket. A szőnyegen, a homokozóban. Nem könnyű úgy visszaadni egy gyerekre a cipőt, ha az "Ülj le a zöld padra" mondatból se azt nem tudja, mi az a zöld, se azt, mi az a pad. De, hálát adtam érte, hogy az "ülj le" megvolt. Már ez is valami. (Kb. ugyanígy jártam a "fogjátok meg a kezetekbe a szalvétát" instrukcióval is.)
Két nap elteltével már nyugisabb lett a helyzet. Kitapasztaltuk, hogy dalos csoport lesz ez a mostani. Rengeteg éneket ismernek. Emellett, szeretnek mesét hallgatni. Olyankor teljes csend van. Én meg élvezem a helyzetet, hogy a mese a mentsvárunk. Jó ez. És ügyesen öltöznek, egy kiscsoporthoz képest.
Akik otthonról, és nem bölcsiből, vagy más gyerekközösségből jöttek, azok nagyrészt le is betegedtek. A többiek bírják a strapát. Én már kevésbé. Az egyik random időközönként visít, a másiknak csak a "mostazonnal" az elfogadható átfutási idő, a harmadik csak úgy eszik, ha cafatkákra van tépve neki a kenyér, a negyedik állandóan cumizna. Satöbbi, satöbbi. Össze kell rázódni, meg kell szokni egymást és az óvodát, ez ezzel jár.
Számomra a legnehezebb (nem fogok kertelni), hogy némelyik szülő egész egyszerűen nem akarja otthagyni a gyermekét az óvodában. Picik, igen. Hiányzik az Anyukájuk, igen. De hát nyugtatjuk őket, bevonjuk a játékba, foglalkozunk velük, hiszen azért vagyunk ott! Nehéz úgy kapcsolatot teremteni egy gyerekkel, hogy Anyuka el sem engedi a kezét, vagy ölben tartja. Még szép, hogy nem megy el egy idegennel. _Én sem mennék._ (Ehhez még hozzájön, hogy nálunk egy ismerkedős délután van, nem szülős beszoktatás. Picik a termek.) Úgyhogy, elég gyorsan megkaptam, hogy kegyetlen vagyok, amiért igyekszem kiküldözgetni őket a teremből.
Azt hiszem, igazuk is van.
Kegyetlenül fáradt vagyok, hiszen ingyen és bérmentve vagyok bent 3-4 órákat pluszban, hogy minél több gyerekkel foglalkozhassunk egyszerre és könnyebb legyen nekik a beszoktatás.
Kegyetlenül küzdök azért, hogy a gyerekek bízzanak bennünk, elfogadjanak minket és szeressenek óvodába járni.
De, amikor bemegyek, és mosolyogva újságolják, hogy "ma már nem sírtam", amikor sorban jönnek a "nagy ölelés"-ért, amikor mindannyian alszanak délután... az mindent megér.

8 Megjegyzés:

Betka írta...

Átérzem amit írsz :)) jó lehet mostanában nálatok.
Ki nevezett kegyetlennek?

krisz írta...

Én a másik oldalon állok,mert Hanna most kezdte az ovit, s igen nehéz ott hagyni, de tudom,hogy neki meg az a fontos,hogy érezze rajtam,hogy nem félek, s hogy biztos vagyok benne hogy jó helyen van.Szerencsére efelől semmi kétségem!Reggelente nagy ölelés, gyors búcsú és mindenki megy a maga dolgára.

Névtelen írta...

Nem irigyellek, de azt is látom, hogy nálad jó lehet beszoktatós kiscsoportosnak lenni. :) Hallottam már rémtörténeteket, és még mi is előtte vagyunk ezeknek a dolgoknak... De bízom benne, hogy jól fog menni (én is a gyors elbúcsúzás híve vagyok, és igenis kell hagyni a gyereket, hogy felfedezze az új terepet). Piszok nehéz lesz nekem is majd otthagyni az enyémet...)
Puszi! :)

f-andi írta...

Én is szoktatok... Én is fáradt vagyok...
Én is kiakadtam egy kisfiútól... szerintem ő nem is fog változni. :(
Tulajdonképpen még alakul de néhányuknak még szüksége van szocializációra, beszédfejlődésre és -megértésre, vagy éppen kőkemény határozott NEM-re.
..és én sem vártam. :) Nálunk senki nem betegedett le. Tele voltunk. :)
de biztos jó lesz majd. Igyekszem nem feladni, mert a legtöbbje tündér!

óvónéni írta...

Betka: az egyik szülő. A gyerekektől még "csak" azt kaptam meg, hogy nem engedek meg mindent. A közösségi szabályok, ugye... Nehéz ez nekik.

És nehéz a szülőknek is, tudom. Elengedni a gyerek kezét és bízni, hinni benne, hogy képes lesz megtalálni a helyét egy közösségben, ami annyira más, mint egy családi fészek... hogy képes lesz megbirkózni azzal, hogy nem minden tökéletes és nem minden olyan egyszerű, mint otthon, hiszen itt más gyerekekhez is alkalmazkodni kell... A legnehezebb dolgok közé tartozik az ember életében.

f-andi: Hajrá-hajrá! Kitartás! Napról napra jobb lesz a helyzet (;

Klári B. írta...

Kitartást és erőt, sikeres beszoktatást kívánok. Mi itt Romániában majd csak egy hét múlva kezdünk. Én várom is meg nem is. Ez a hét ráadás még nekünk, készülődni, jól felkészűlni. Az első két hét húzósabb, nehezebb, fizikailag is, de meghatározó. Tapasztalatom szerint ráteszi a bélyegét az egész évre. Úgyhogy kitartás!

Sziranszki írta...

Zsófi az iskolát kezdte a múlt héten és bizton állíthatom, hogy rengeteget köszönhetünk az óvónőknek, akik három év alatt felkészítették Őt erre!! Elhiszem, hogy most nehéz, de rengeteg büszke szülő fogja ugyanezt érezni három év múlva, ha már az Ő csemetéje fog az iskolapadban ülni! (és biztosan tudni fogja, mi az az iskolapad, ahova ülnie kell :) :) )

óvónéni írta...

Köszönöm! (:
Kíváncsi vagyok ám a ti tapasztalataitokra is így a második hét után.

Megjegyzés küldése