2012. szeptember 16., vasárnap

Áruló a fagyi - a második hét

Azt mondták az ismerőseim, hogy két hét alatt ne várjak csodát. Hát, a csoda nem is jött. De azért én vártam. Máskülönben biztos feladtam volna. Fáradt vagyok, ezenkívül még fáradt, és egy kicsit kimerült is. Meg is látszik rajtam: szoknyában járok és Ákost hallgatok. A vég kezdete.
Még mindig van egy kis sírás, de már "csak" 5-10 perces időtartamokra korlátozódik reggelente. Utána jöhet a játék. Azazhogy jönne.
Jelenleg intenzíven játszani tanulunk. És nem csak az óvodai társasokkal, amilyeneket valószínűleg nem láttak a gyerekek otthon, így a szabályaikat sem tudhatják, hanem mindennel. Mire használjuk a babakonyhai eszközöket, hogyan építünk kockából, mihez kezdünk az orvosi táska tartalmával. Végülis, fogékonyak mindenre, szóval egy szavam sem lehet(ne).
Lent az udvaron a homokozó a fő sláger. Egyik nap fagyizót nyitottam nekik, ezzel aztán elvoltak egy fél délelőttön keresztül. Közben nekem Varró Dániel sorai jártak a fejemben: "Áruló! Hisz áruló ma minden, nincs, amit ne vehetnél meg pár fityingen. Áruló a fagyi, minden áruló. Áruló a becsület, csak pár rugó."
Volt ám szülői. Na az érdekesen kezdődött. Eleve arra számítottam, hogy majd totál be leszek ijedve, de nem így történt. Magam is meglepődtem rajta, milyen full magabiztosan kezdtem bele a mondókámba. El is jutottam egészen a bemutatkozásig, és amikor hozzátettem, hogy Budapesten élek, mintegy varázsütésre "csitt-csatt" - bekapcsolódtak a tollak és a szülők jegyzetelni kezdtek. Hoppá. Szerintem még aznap este megkerestek minden fellelhető közösségi oldalon. (: Lényeg a lényeg, hogy nem kispályáztunk, mindent elmondtunk. Az ovikezdésről, a szabályokról, a célokról. És szépen belefűztem mindent, ami a szívemet nyomta. Mert azt nagyon megtanultam az elmúlt hónapokban, hogy ki kell mondani mindent. Megvan a módja és a helye, de bent nem maradhat, mert akkor csak az én lelkemet rágja. Innentől pedig meg sem állunk a karácsonyi szünetig.
(Mesélte ez egyik Anyuka a szülőin, hogy a gyermeke új barátot szerzett. A hogyan kérdésére a következőt válaszolta: "Együtt sírtunk.")
Alapvetően jó kis csapat ez. Meghallgatják a meséket, ismernek egy rakás éneket, szeretnek mondókázni, bábozni, enni (: Van, aki kitéve-betéve ismeri az állatokat, van, aki a járműveket, van, aki a színeket. Egyedül cserélik a cipőjüket, van, aki teljesen egyedül át is öltözik. A rajzolással-színezéssel még hadilábon állunk. Ahogyan a kézmosással is.
És hadilábon állunk a szófogadással. Néha nem tudom elképzelni, miért nem reagál egyik-másik gyerek, amikor szólok hozzá. Tovább ugrál az ágyon, a másik játékot is megnyalja, nem fordul vissza. Mintha azt sem tudná, mi a szándékom azzal, hogy rászólok. Ezt majd még konkretizálom velük a jövő héten.

3 Megjegyzés:

f-andi írta...

Szerintem nagyon mások a mai gyerekek. Én szenvedek 1-2-től. Az egyik tör-zúz-üt-ver, üvöltve hülyéz stb.
A játszásukról pedig nem is beszélek. Olyan nincs a legtöbbnél. Csak szétszórás, elhordás és otthagyás.
Szerencsére vannak tündériek is, akik szeretik a mesét, zenét, táncot, éneket. Ők éltetnek, a többit próbálom túlélni (3 évig)

krisz írta...

Nem tudom, valahogy nálam is úgy alakult, hogyha háborog bennem vmi, akkor Ákos van.Reggeltől estig.Eddig azt hittem ,mert ez volt a kamaszkorom, de Te jóval fiatalabb vagy tőlem.HeHeHe
Én egyébként határozottan érzem a remény felcsillanó jeleit a soraid között.....

óvónéni írta...

Krisz, hehehe, hát az én kamaszkoromban még Bonanza Banzai volt (: A remény meg... néha csillan, néha viszont egyáltalán nem látom... Én is azt mondom, hogy mások a mai gyerekek. Nagyon nehéz velük szót érteni. De azért, talán lehet.

Megjegyzés küldése