2012. december 25., kedd

Vörösáfonyás-diós muffin

Az idei Karácsony felfedezettje és sütemény-kategóriájának abszolút nyertese nálam.

Hozzávalók:
  • 10 dkg búza-rétesliszt
  • 18 dkg búza-finomliszt
  • 15 dkg olvasztott vaj
  • 2 tojás
  • 2 dl natúr joghurt
  • 1/2 csomag sütőpor
  • 1 nagy csipet só
  • 1 citrom reszelt héja
  • 7 dkg darált dió megpörkölve
  • 5 dkg aszalt vörösáfonya
Elkészítés:
A hozzávalókat a tojás, az olvasztott vaj és a joghurt kivételével egy tálban összekeverjük. A langyosra hűtött, olvasztott vajat a joghurttal és a tojásokkal együtt a lisztes keverékhez adjuk. Az így kapott masszát egyenletesen elosztva muffinpapírral bélelt sütőformába kanalazzuk. Az adagok tetejét fél dióbéllel és aszalt vörösáfonyával díszítjük. 180 °C-ra előmelegített sütőben 15-20 percig sütjük. Kb. 18 db lesz belőle.

Kiegészítés:
Tény, hogy egy muffint nem lehet nagyon elrontani. Én sikeresen összekevertem a kétféle liszt mennyiségét, csak 175-ös volt a joghurt, amit vettem a boltban, nem hűtöttem le az olvasztott vajat, lazán beleraktam egy teljes csomag sütőport és 3 tojást, mert nagyon kicsik voltak. A citromhéjat kihagytam, tettem viszont a tésztába kb. 5 evőkanál cukrot és egy kis fahéjat. És a diót sem pörköltem meg, viszont többet daráltam le a szükségesnél. A muffinok kb. fél óra alatt sültek meg, és hihetetlenül finomak lettek!

2012. december 24., hétfő

Karácsony képekben

 Végül csak kész lett a megálmodott díszítés...

 és a koszorúra is kerültek fehér gyertyák.

Készült ajándék az ovisoknak... 

és még sokmindenkinek... 

no meg egy igazán különleges darab is (:

Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek! Kívánom, hogy legyen szép az ünnepetek, békés, hóeséses, finom sütikkel,
jóféle innivalókkal - és tele őszinte szeretettel!

2012. december 16., vasárnap

Dreaming of...

a wild white Christmas.

Nem is olyan régen arra az elhatározásra jutottam, hogy idén fehér karácsonyfadíszeim lesznek. Remek ötletnek tűnt pl. az évek óta porosodó, igencsak megviselt hungarocell-gömbjeim körbetekerése fehér papírszalaggal. Amikor már minden, de minden ragasztósabb volt, mint a gömbök maguk, akkor már nem tűnt olyan remek ötletnek... De azért befejeztem őket.



Azóta készült még néhány apróság, sőt előkerültek a dobozból a hóemberek is (még azelőtt, hogy híressé váltak (: ), szóval csak meglesz az a fehér díszítés.

2012. december 13., csütörtök

2012. december 12., szerda

Közeleg az adventi vásár

Ilyen karácsonyfadíszeket készítettünk mintás és sima kartonból:
9 papírcsíkot (egyenként 15x2 cm-esek) mindkét végén kilyukasztottunk, majd összefogtuk egy-egy miltonkapoccsal. A gömbforma úgy alakult ki, hogy egyszerűen széthúztuk a csíkokat.

2012. december 8., szombat

Téli dekoráció üvegfestéssel

Ezek mellé a kis hógolyózó manók mellé készült még egy hóember az ajtónkra, és néhány függődísz:


Az adventi naptárunk pedig egy rém egyszerű valami: minden nap kap valaki egy csomagot, és minden nap felkerül egy újabb csillag a fenyőfára (rajta annak a jele, aki a csomagot kapta). Egy kis édesség, egy picurka játék - és sok-sok várakozás Karácsonyig.

Így vártuk a Mikulást

Idén nagyon időben elkezdtem tanítani a gyerekeknek a Mikulásos verset. Mert erősen tartottam tőle, hogy esetleg csak lassan boldogulunk vele (: Felesleges volt, egy-két nap után már fújták. Úgy látszik, sikerült az ízlésüknek megfelelő kis verset választani. (Megjegyzem, a karácsonyival már nincs ilyen szerencsém.)

Sarkady Sándor: Hegyen-völgyön mély a hó... 
Hegyen-völgyön mély a hó,
lassan lépked Télapó.
Ősz szakállán dér rezeg,
messzi földről érkezett.
Kampós botja imbolyog,
puttonyában mit hozott?
Mindenféle földi jót,
dundi diót, mogyorót.
Lassan lépked, mély a hó,
siess jobban, Télapó!

Emellett természetesen nem maradhatott el a sok-sok mesélés, énekelgetés, barkácsolás, amik mind-mind teljessé teszik a várakozást. Ilyen rénszarvasokat alkottunk:

Meg is kapták érte a csomagot!

2012. december 2., vasárnap

Egy igazi újrahasznosított táska

Pedig nem vagyok nagy ebben... Azonban, történt a minap, hogy elővettem a varrógépet, nadrágszárakat felhajtani. És rábukkantam egy régi, használhatatlan farmerre. Na, ennek az egyik szárából lett a táska. Minden cifrázás (értsd: bélés, cipzár, díszítővarrások) nélkül, hiszen nekem az is épp elég feladat, hogy beszegjem az anyagot, ugye. Előszedtem viszont egy majd' 3 éves kis hímzést, amit azóta sem sikerült ráapplikálnom semmire, ez lett a díszítése.
Épp akkora, hogy elférnek benne a legfontosabbak: telefon, pénztárca, zsebkendő, kulcs, könyv. Ennyi, ezzel meg is telik.
Persze, nem is én lennék, ha nem lenne rajta valami egyedi: sikerült a pántját úgy rávarrnom, hogy csavarodik egyet... Mindegy, így hagyom, így az enyém, ilyen tökéletlenül.




2012. december 1., szombat

Az adventi naptáram

Hát (amivel nem kezdünk mondatot), sokmindenre nem jutott időm mostanában. De ezt elkészíteni igen. Sőt, rögtön két példányban, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy amikor megláttam a teás adventi naptár ötletét, tudtam, hogy nekem ilyen kell. Úgyhogy fogtam egy óralapot, némi ragasztót, kottamintás papírt, csipeszeket, rafiát, egy karácsonyfadíszt és íme:



Zsuzsi, ha erre jársz: igen, jól látod, az az angyalka, amit még Tőled kaptam anno. És bár a karácsonyfára minden évben felkerült, mégis idáig kerestem az igazi helyét. Most megtaláltam (: Köszönöm!

2012. november 11., vasárnap

"A legfontosabb dolgokat...

... a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak...S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

2012. november 5., hétfő

Ki minek gondol, az vagyok annak...


Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.

Weöres Sándor

2012. november 3., szombat

A töklámpásokról

Nem vagyok fanatikus Halloween-rajongó, de a vidámság-részével, a közös alkotással nincs semmi bajom. Na és persze ott van a sok-sok édesség, nyami (:
Töklámpás-témában pedig a következőt találtam:
"Amikor azt halljuk, hogy "fénylik, mint Salamon töke", elvigyorodunk, legalábbis somolygunk egyet, holott kevesen tudjuk, mi is ennek a mondásnak az eredete és értelme. Amikor utánanéztem, meglepődtem, hogy mennyire könnyű dolgom volt. Nem a bibliai bölcs királyig kellett visszamennem, hanem "csak" a mi Salamon királyunkig, akit Szent László királyunk a visegrádi alsóvár tornyába, a "Salamon torony"-ba záratott, és igen szigorúan őriztetett (Salamon, mint trónkövetelő és a német császár veje, hűbéri sorba vihette volna az országot.). A biztonság kedvéért az őrség éjszakánként töklámpásokkal (korabeli viharlámpa) világította ki a tornyot, hogy az esetleges mozgást észrevegyék. A Dunán hajózóknak a toronyban fénylő "Salamon töke" jó tájékozódási pont (meg beszédtéma) lehetett."

2012. november 2., péntek

A szép dolgok az őszben

"csak élni akarok, ahogy lehet, a szépet-jót látni meg a dolgokban, még ha nehéz is és ezt osztani meg másokkal..."

A pocsolyák

A sült tök illata és íze

A diótörés

A hihetetlen színű falevelek

A puha, meleg plédek

A frissen sült sütemény

A töklámpások

A meglepetések (:

Öltözködünk - a kilencedik hét

Hajj, ez az öltözködés...
Az bizony egy jelenség, amikor egy csapatnyi hároméves próbál meg belebújni az overalljába - egyedül. Mert egyrészt, még mindig csak két kezem van, így nem tudok mindnek egyszerre segíteni. Másrészt, igenis elvárom, hogy addig egyedül is próbálkozzanak. Ebből a szempontból mondjuk nagyon nem szeretem a hideget (És hol van még a tél?... És mit fognak majd felvenni akkor?...). A nyolcmillió réteg ruhát felhúzni nekik nehéz. Viszont, szeretnek kint lenni.
Azt is bírom, amikor jönnek értük délután, és az a szülők első kérdése, hogy "Voltatok az udvaron?" Aztán jön a miért / miért nem. Még később pedig a csodálkozás, mikor hétfő reggel én is ugyanezzel a kérdéssel fogadom a gyereket. Sőt, a gyerektől kérdezem meg, hogy hová tette a sapkáját. Mert nem én teszem el mindegyikük összes ruháját... azt kérem tőlük, hogy ők tegyék meg... Nyilván segítek, ha nem boldogulnak vele, és nyilván felismerem már a ruháikat, de a "tedd fel a sapkádat a polcra", "akaszd a helyére a kabátodat", "cseréld át a cipődet" típusú mondatok alapnak számítanak.
Ez az öltözés-dolog igazi mumus. Került itt gyerekláb az overall nyakába, ujjába is, de a szárába - ráadásul a két láb két különbözőbe - csak elvétve. Nagyon fogjuk ezt unni tavaszig, érzem.
A kedvencem az egyik kisfiú volt, amikor megkérdeztem tőle, fel tudja-e húzni a cipzárját. "Csak az egyik oldalon" - hangzott a válasz. Na igen, ha össze is kell akasztani a cipzár alját, az már nehezebb (:
Viccesek, amikor alvásidő végén, félálomban veszik fel a nadrágjukat... kb. a fele gyereken fordítva van, de legalább biztosan tudható, hogy egyedül öltözött, már első ránézésre... hiszen úgy jön, hogy közben megy...

2012. október 30., kedd

Itthon - a nyolcadik hét

Nem szeretem ezt a szürke-esős-hideg-megfázós-depressziós időjárást. Lehangol.
De, ennek a szar időszaknak számomra az a pozitív vonzata, hogy írok-vágok-alkotok megint, tele vagyok tervekkel. Nem is tudom, mindig olyankor jönnek ezek, amikor így padlót fogok, biztos a környezetembe csempészett harmóniával próbálom ellensúlyozni a belső káoszt.
Így született meg ez a töklámpás, annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy halloween-rajongó, de a minta, az nagyon megtetszett.

A roller és a boncolóolló esete

Avagy: kalandjaim a Kutatók Éjszakáján

Milyen nehéz egy koponya?
Mennyi idő alatt készül el egy arcrekonstrukció?
Milyen szaga van egy többnapos hullának?
A szeptember 28-án megrendezett Kutatók Éjszakája lehetőséget adott arra, hogy választ kapjunk nemcsak ezekre a kérdésekre, hanem még számtalan egyébre is. Például, hogy mire valók a rollerek az arcrekonstrukciós műhelyhez vezető folyosón.
Emellett kipróbálhattuk a csontok vizsgálatát, az áldozatok azonosítását, az arcrekonstrukciós eszközöket, és közelebbi ismeretségbe kerültünk egy boncolóollóval is.

Első utam a Természettudományi Múzeumba vezetett, ahol Dr. Kustár Ágnes antropológus fogad és kísér fel az Embertani részleghez. Ahogy belépünk a folyosóra, a vitrinekből több száz koponya néz ránk, megadva a látogatás alaphangulatát. Mindenki ösztönösen elcsendesedik kissé, főleg, hogy továbbhaladva a folyosó üres területein egymásra pakolt műanyag dobozok mellett megyünk el, amikben szintén csontok vannak. Precíz feliratok tudatják a gyűjtés helyét, a gyűjtő személyét ill. egyéb információkat. Nem hagy nyugodni, ezért csak megkérdem, miért látunk itt-ott rollereket - némelyikre a tulajdonosa még a sálját is rákötötte. "Hosszú ez a folyosó. Ezekkel közlekedünk" - válaszolja vezetőnk, majd kinyitja az arcrekonstrukciós szoba ajtaját és beterel minket.
A helyiség kicsi, tetőablakos és világos. Csendben beolvadok a gimisek közé, akikkel egy csoportba kerültem és az előadás első mondatai alatt alaposan körbenézek. Szuperszámítógépnek persze nyoma sincs, akad viszont számtalan elkészült arcrekonstrukció, jónéhány gipszből előállított koponya-másolat és pár eredeti koponya is. Múmiák, hadvezérek, történelmi személyek vesznek körül. A szekrények tetején papírdobozokban várakoznak a feldolgozásra váró maradványok, az egyiken a "Vörs - boszi" felirat szerepel. Tehát egy valódi boszorkány koponyája figyel bennünket.
Az antropológusnő részletesen elmagyarázza az arcrekonstrukció folyamatát. Először egy gipsz vagy műanyag másolatot készítenek, ezt ráteszik egy forgatható állványra, azután kezdődhet maga a rekonstrukció. 45 ponton jelölik meg a lágyszövetek vastagságát apró tűkkel. Az izmok eredési és tapadási helyét mindig redők jelzik a csonton, ahogyan a szemüreg két sarkában is van egy-egy pont, ami alapján meghatározzák a szemgolyó méretét. Az orrnyereg és az orrtüske (ekecsont) képzeletbeli meghosszabításával kapják meg az orr formáját, a felső és az alsó állkapocs egymáshoz viszonyított helyzetéből a szájét. A fül, na az még egy kutatásra váró terület, igen kevés konkrét adat áll rendelkezésre ezzel a testrésszel kapcsolatban. Egy-egy rekonstrukció elkészítése kb. egy hónapot vesz igénybe.
Videó: 
A koponyatorzítás jeleinek bemutatásával történelmi irányt vesz az előadás, erre már csak fél füllel figyelek, hiszen oldalt a kis asztalon rengeteg a felfedezésre váró érdekesség. Az antropológusnő kislánya lelkesen sutyorogva mutatja meg nekem, melyik rekonstrukciós eszköz mire való, no meg a rengetegféle színű és formájú szemet is. Igazi gyerek, némi plasztilin (egyfajta gyurma, amiből a rekonstrukciók készülnek) segítségével pillanatok alatt fonott hajú pizzafutárrá formázzuk az egyik gipszkoponyát, három benső szemmel a homlokán.
Kifelé menet még azért veszem a bátorságot és érdeklődök, hogy a jól ismert gyilkossági nyomozós sorozatokban milyen típushibák fordulnak elő a rekonstrukció során. "Nem nézek olyanokat" - feleli az antropológusnő, nem vagyok túlságosan meglepve.

A következő állomás az Igazságügyi Intézet. A teherporta sorompójának vonalában várakozva úgy érzem magam, mint két világ, élet és halál határán. Dr. Magyar Lóránt igazságügyi orvosszakértő kalauzol bennünket a laborban és magyarázza el szemléletes hasonlatokkal a férfi és női csontok eltéréseit, melyek közül egyértelműen a Terminátor emlegetése aratja a legnagyobb sikert (férfi koponya = terminátor; női koponya = terminátor mínusz a szögletes részek). Neki rutin, nekem különlegesség élőben látni a csontok közötti különbségeket, a sérülések jellegzetes alakját, a csontösszenövéseket, a beültetett kapcsokat-csavarokat.
Mivel "puszta kézzel nem nyúlunk a boncasztalhoz, mert a körmünk alatt visszük haza a hullát", mindenki kap gumikesztyűt és kezdődhet a vizsgálat. Két azonosításra váró csontvázról kell megállapítanunk a lehető legtöbbet. A rendelkezésre álló eszközökkel kiszámolhatjuk a magasságukat, megbecsülhetjük az életkort és hogy milyen régen haltak meg - ezek mind az azonosítás fontos kérdései. És az is, hogy pontosan hány embertől származnak az asztalon fekvő maradványok (feltéve persze, hogy már biztosan tudjuk, emberről van szó, nem pedig egy kecske koponyája került elő a földből, melyre a szarvak miatt a szegény megtaláló azt hitte, maga az ördög).
A csontok meglepően könnyűek, a koponyát sem lehet lendületből felvenni, hogy elhangozzon a híres "Lenni, vagy nem lenni?" kérdés, mert még a végén elrepül. Óvatosan vizsgálva, forgatva azonban láthatóak a különböző sérülések, köztük az is, ami az adott személy halálát okozta. A csontok elszíneződésből és újraképződéséből meghatározható, hogy mely sérülései keletkeztek a halál előtt, után, ill. a halál idejében. A szivacsos állomány ritkulásából következtetünk az életkorra. Miután mindent alaposan megvizsgáltunk, a kapott adatokat összevetjük a papírunkon felsorolt eltűnt személyek adataival, és sikerrel azonosítjuk mindkét maradványt.
Videó: 

A harmadik program a bonctermi látogatás. Védőcipőt és -köpenyt kell felvennünk, s mivel a nylonköpeny nekem hosszú, mert alacsony vagyok, a kórboncnok készségesen levág az aljából. Boncolóollóval, hiszen ők azt használják. Mintha eddig nem lett volna elég hátborzongató az egész hely. Végülis, éjszaka van, a pulton különböző preparált testrészek, a boncasztalon rengeteg bonceszköz és implantátum várakozik, a rendeltetése szerint hullák szállítására használt lift felől pedig halk kattogások hallatszódnak. Kicsit sem borzongtam bele, á dehogy.
A társaság hangulata akkor oldódik, amikor azt nézzük meg, mik kerülhetnek elő leggyakrabban egy holttestből, és körbeadogathatunk egy mell-implantátumot (akadt here-implant is, nyilván a nemek közötti egyenlőség jegyében). A csípőprotézis könnyen felismerhető, az értágítók közül némelyik olyan vastag, mint a hüvelykujjam. Lövedékek, kapcsok, csavarok hevernek kis tálkákban szép számmal. Különböző szagmintákat is körbeadunk, amik közül a négy napos holttest szaga a leggyomorforgatóbb.
A preparált testrészek között külön érdekesség egy hatujjú kézfej és egy rendellenesen megnagyobbodott szív, amely akkora, hogy konkrétan az egész mellkasomat kitöltené. Belegondolni is szörnyű, milyen mértékű légzési nehézségeket, és talán bordarepedést is okozhatott. De láthatunk egy agyat is, amiről azt is megtudjuk, hogy lapos és széles késsel kell szeletelni a boncolás során.
Maga a boncterem felújított, modern, jól felszerelt. Az asztal márványból készült és a magassága is állítható. Naponta kb. 2-3 holttest érkezik ide boncolásra, az eljárás megtekinthető a két oldalt kialakított galériáról.

Köszönöm a Természettudományi Múzeum és az Igazságügyi Intézet kutatóinak, hogy fogadtak bennünket, bepillantást engedtek a mindennapi munkájukba és megosztották velünk ezt a sok érdekességet.

2012. október 25., csütörtök

Vendégségben - a hetedik hét

... és a nyolcadik is. De csak szépen sorjában.

A nagymértékű betegségjárványnak (amibe a felnőttek is beleesnek) köszönhetően egyik délután átjött hozzánk aludni a szomszéd csoport fele. Na ilyen még nem volt. Igazából, szerencsés helyzetünk volt így, hiszen azt látták a kicsijeink, hogy ez a vendégeskedősdi nem is olyan borzasztó. A másik csoportosok, bár nem ismertek bennünket, jól megvoltak. Aludtak, játszottak, kommunikáltak. Sőt, aminek külön örültem, hogy még a termünkbe is visszataláltak, nem próbáltak "rutinból" a sajátjukba kanyarodni.
Aztán, volt még egy vendégünk a héten. Erről azt kell tudni, hogy drága gyermekeink valamilyen rejtélyes okból már a húsvéti nyulat várják. "Írjunk neki levelet!" - hangzik el napjában többször is. Megjegyzem, a legkreatívabb ajándék, amit eddig kértek, egy rozsdás bicikli volt. Naszóval, visszakanyarodva az eredeti témához, próbáltuk tudatosítani bennük, hogy a nyúl biztosan jön ugyan, de előtte még érkezik a Karácsony, azelőtt pedig a Mikulás. Még előbb pedig a fényképész bácsi. Így aztán, ha nem is úgy várták a fényképészt, mint a Messiást (legalábbis nagyon remélem, he-he), azért a legendás alakokkal simán egy szintre került. Szerencsére ajándékot tőle azért nem kértek. Mondjuk az is igaz, hogy a betegség miatt csak 8 gyerekünk volt bent a fényképezés napján - ilyen kevesen sem voltak még csoportképemen. Aznap a mieink is vendégségbe mentek, a másik csoportba enni és játszani, amíg a mi termünkben a fotózás folyt. Egészen jól bírták a dolgot. Még a végén rutinos óvodások lesznek...

Mindemellett a helyi iskolába meghívták az óvónéniket 1-1 bemutató órára az elsősökhöz, így a tavalyi nagycsoportosainknál vendégeskedhettem egy röpke kis időre. Furcsa volt őket látni (: Félig még ovisok, de azért már iskolások, kb. ugyanott tartanak a "beszokásban", mint a kicsik nálunk... Már a folyosón odaszaladtak, megöleltek, az óra alatt hátra-hátra sandítottak, hogy tutira őket nézem-e. Ki mást is néztem volna? Teljesítményben nem leptek meg, azt hozzák, amilyennek megismertük őket: ki szétszórt, ki hallgatag, ki bizonytalanabb, ki csendes. De mind figyeltek, mind jelentkeztek, mind jól válaszoltak a kérdésekre. Ügyesek. Hiányoznak.

Hétvégén aztán nálam is vendégek jártak, és én is meglátogattam egy régi ismerőst. (Ezért nem volt időm blogot írni...) Az egyik vendégem - bár nem látom szívesen - maradt is, nevezetesen Torok Gyula, úgyhogy ezt a hetet csaknem végig itthon töltöm némi gyógyszer, narancs és tea társaságában. Az oviba mindössze egy nap jutottam el... kvázi vendégségbe.

2012. október 15., hétfő

Múlt hétvégén...

tünde voltam. Nem is akármilyen: antiszoc random tünde. Egyesek szerint XS-es.
A lényeg, hogy kellett jelmez, úgyhogy összeválogattam ezt-azt a szekrényemből. Hímzett blúz, türkiz bolero - kényelmes is legyen, meleg is legyen, nem volt egyszerű. Ja, és klasszikus zöld-barnát nem sikerült összehozni, úgyhogy nem egy erdőjáró-tünde stílus lett, de sebaj. Kék is jó lesz - gondoltam.
Azonban, az összhatáshoz kellett még valami kiegészítő... így fogtam egy kartont, gurigába hajtottam, ragasztottam neki aljat, festettem rá mintát. Hurkapálcikákat befestettem kékre és ragasztópisztollyal rögzítettem rájuk néhány háromszög alakú kartondarabot. Egy használaton kívüli övet pedig 2 ponton hozzávarrtam az egészhez, így készült el ez:

2012. október 14., vasárnap

Az érintés pszichológiája - a hatodik hét


"Több kísérlet igazolta, hogy egy-egy ingerküszöb alatti érintéssel, ami a megérintettben talán nem is tudatos, már pozitív érzéseket lehet kelteni. Például egy könyvtárban a kölcsönzéskor minden második ember kezét megérintették, utána pedig a kijáratnál kérdőívet töltöttek ki velük a könyvtár minőségéről. Nem mindenki vette észre, hogy megérintették, de mindenkiben pozitív érzések születtek a könyvtár szolgáltatásaival kapcsolatban. Volt olyan, aki azt mondta, kellemesen elbeszélgettek a könyvtárossal, pedig erről szó sem volt. A parányi, finom érintésből világok tudnak születni, mint ahogy a Sixtus-kápolna freskója szerint a világ is ebből teremtetett. Egy másik kísérletben egy bekamerázott telefonfülkében hagytak egy pénztárcát. A megtalálótól minden esetben megkérdezte a kétségbeesett kísérleti személy, hogy nem talált-e egy pénztárcát, és egyeseknek megérintette a felkarját. Akit megérintett a kísérleti személy, az készségesen visszaadta a talált pénztárcát. Egy parányi érintés képes kihozni belőlünk a legjobbat."

Múlt hétvégén sokat beszélgettünk az érintés pszichológiájáról. Igazából, jól jött. Néha nem árt egy kis emlékeztető, még akkor sem, ha természetessé vált dologról van szó. Mert tudatossággal fokozható a pozitív hatása.
Megmondókáztattam a gyerekeket, egyesével, huhh! A bátrabbaknak jól ment, pedig saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen frusztráló figyelő szempárok kereszttüzében beszélni. Nade, vannak ugye visszahúzódóbbak is. Itt lehetett jól bevetni a megnyugtató és biztonságot adó testi kontaktust - és láss csodát, működött! (: Ügyesek ám a gyerekeink.
Mondjuk az még mindig zavar, hogy időről időre újra kell kezdeni a beszoktatást - mert jön új gyerek, vagy olyan, aki 1-2 nap után mindig hetekre lebetegszik. De ez van... Aranyosak amúgy az újaink - csak hát, az egész hétfőm borult a sírások miatt. Viszont, a kedd már nem. A mérleg végülis pozitív. A régebbiek most jutottak el az anyának szóló hisztikig, reggel 2 perc visítás, utána vidám játék. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A mesétől tartottam kicsit, de szerencsére alaptalanul... Annyira bejött nekik, hogy mindig megmutatjuk a képet, ha van a könyvben, hogy végig figyeltek, sőt, később is jöttek kérni ugyanazt a mesét... Aztán, játszottunk olyat egyik délelőtt, hogy ők meséltek nekem, én meg próbáltam aludni a szőnyegen (de jó is lett volna), és amikor sehogy sem tudtam megnézni a képeket a körülöttem ülő lelkes altatóktól, a kissrác, aki épp mesélt, addig-addig ügyeskedett, hogy a szemem elé tudta tenni a könyvet.. aranyos volt (:
A zene-tánc kombó bármikor bevethető adu-ász, azt hiszem, szerzek még gyerekdalos CD-ket... Most van nálunk Alma, Halász Judit (aki már 70 éves, _hihetetlen_), Gryllus Vilmos - ezeket szeretik. Ti miket ajánlotok még?

2012. október 11., csütörtök

Ezek itt tökök

... még mielőtt valaki megkérdezné.
Hát kicsik még a gyerekek, na... iszikepiszikék...
De azért a munkáik egészen pofásak lettek, úgy vélem.

2012. október 7., vasárnap

Nem egyedül - az ötödik hét

Csak egy rövid bejegyzésre van időm. Meg energiám.

A héten több síkon is élt a nem egyedül alapelv. A gyerekekre talán leginkább a "másnak is hagyunk kekszet" és a "ketten vagytok egy öltözőben" formái voltak hatással. Ki jobban, ki kevésbé fogadja el mindezt.

Én pedig hét közben a kollégák közt, hétvégén pedig a barátokkal eltöltött időben éreztem át.
Hétköznapok és hétvége - ezúttal két külön világ. Egyikben sem vagyok egyedül. Mégis, szívem szerint hosszúra nyújtottam volna ezt a hétvégét.

2012. szeptember 30., vasárnap

Fáradt vagyok - a negyedik hét

Vannak napok, amikor úgy érzem, semmit sem haladunk előre. Egy pici apró lépést sem. Pedig azzal a szilárd elhatározással megyek be minden reggel, hogy valamit aznap is fejlődünk. Aztán máshogy alakul minden, és azt érzem, tapasztalom, hogy mást sem teszek, csak a percről percre felmerülő újabb problémákat oldom meg, ahelyett, hogy én terelném a napunkat egy ideális mederben. De mindig jön valami más...
Kedden például, majdhogynem az volt a legjobb az egész napomban, hogy az egyik gyerek szó szerint lehányt. Ült az ölemben és egyszercsak taccs. Ezzel elvoltam egy jó ideig... Segítségszerzés, takarítás, átöltöztetés, mosakodás, szülők értesítése. És ez az egész ramazuri mindössze egy probléma volt a sokból, ami aznapra kijutott.
Aztán meg, néha, egészen jól is mennek a dolgok. Elnézem a gyerekeket a teremben, ahogy nyugodtan játszanak, látom a csillogó szemüket, amikor mutatok nekik valami újdonságot (pl. a diavetítő, na olyat ők még életükben nem láttak, de tetszett nekik a feeling) és hallgatom, amikor örömmel újságolják, hogy ma rajzoltunk, ma táncoltunk, ma tornáztunk... Pénteken már eltévedés nélkül, kettesével kézenfogva végigjöttek a járdán - és azért ez bizakodásra ad okot.

2012. szeptember 23., vasárnap

Megmondtam - a harmadik hét

Kicsijeink sikerrel megtanulták az óvodai szabályokat (még ha akadnak is itt-ott hiányosságok), elsajátították a szokásrendszert - és ezzel egyenes arányosságban nyílt ki a szájuk is. A "megmondtam, hogy ne ugrálj az ágyon"-ra egyik délután a félvállról odavetett, pimasz hangvételű "megmondtam, hogy kint van a pizsamám" volt a válasz. Ejh.
Megmondtam, megmondtam...
De volt, hogy hiába mondtam. Volt, hogy szép ívben áthajítottam egy játéknyulat a termen, és a tompa puffanás, amivel a másik falat elérte, vezette csak le bennem a feszültséget. Megjegyeztem az érzést. Viszont, sikerként könyvelhető el, hogy tényleg mindenki alszik délutánonként. Az a csend és nyugalom, az nagyon kell (:
Anno azt is megmondtam, hogy az első két hetünk lesz különlegesen nehéz. A beszoktatás miatt. Mostanra ezen túl vagyunk (egy-két kivétellel), nem mondom, hogy nincsenek el-elpityeredések, de hosszan tartó hisztiktől már mentesek a napjaink. Kezdenek alakulni a gyerekek közötti barátságok, együtt játszó csoportok is.
Azonban ez nem jelenti azt, hogy mostantól már nem nehéz. Csak épp nem különlegesen, hanem átlagosan, vagyis inkább szokásosan nehéz. Nehéz a figyelmüket egyszerre, egy tevékenységgel lekötni. Ha csak néhány percre is - annál jelenleg úgysem szeretnénk többet. Mert mindenkinek van mondanivalója, mindenki vágyik arra, hogy rá, és csak rá figyeljünk. Meg kell még szokni, hogy itt többen vagyunk.
Így aztán, egészen eltérő sikere volt a héten a kezdeményezéseknek (amik még egyáltalán nem igazi foglalkozások, éppen csak figyelemfelkeltésből és egy kis közös tevékenységből állnak). A tesi és a vizuális nagyon bejött, a mese és az ének kevésbé. Pedig, arra számítottam, hogy azok mennek majd könnyebben.
Persze a felnőtteknek sem esik jól a kudarc. Hogy hiába találunk ki valamit, érdekesre, színvonalasra - mégsem jön össze. Front van, vagy csak simán nem működnek a dolgok. Azért próbálunk lelket önteni egymásba.
Egyik ismerősöm azt mondta, hogy a sok-sok új ember között én vagyok most a villámhárító. És ez szívás. Mert én a villám szoktam lenni.
Aztán, azt is mondták a héten, hogy azért vagyok ilyen feszült, mert olyan szerepbe kényszerültem, ami nem én vagyok. Végülis, ez kompatibilis az előző gondolattal.
És végül, egy rég látott barátnőtől tegnap, egy véletlen találkozás és néhány együtt töltött óra után azt kaptam, hogy békés vagyok. Hm. Elgondolkodtam, milyen lehettem 5-6 évvel ezelőtt, amikor még heti szinten kommunikáltunk, találkoztunk (:

2012. szeptember 16., vasárnap

Amőba-keksz

Valahogy úgy vagyunk mi ketten, a Sütés meg én, mintha nem is lennénk olyan nagyon messze egymástól. Azonban köztünk feneketlen szakadék tátong. Ilyesformán:
(a rajzot Imog3n ihlette)

Szóval ma nekiálltam kekszet sütni. Itt a recept, Annásnál láttam, igazán egyszerű, és finom is, jó szívvel ajánlom bárkinek, aki már átkelt a szakadékon.


Rumos-mazsolás keksz

Hozzávalók:

  • 5 dkg mazsola
  • 3 ek rum
  • 10 dkg vaj
  • 8 dkg porcukor
  • 1 tasak vaníliás cukor
  • 2 tojás
  • 10 dkg liszt

A mazsolát a rumban 1 órán át ázni hagyjuk. A sütőt 200 fokra előmelegítjük. A puha vajat krémesre keverjük, hozzáadjuk a porcukrot és a vaníliás cukrot, azokkal is kikeverjük. A tojásokat felverjük, majd alaposan elkeverjük a vajas masszával. Ezután hozzáadjuk a lisztet, majd a rumos mazsolát, és egyenletes krémmé keverjük az egészet. Szilikonos sütőpapírt terítünk egy sütőlapra, majd kb. 2-3 cm átmérőjű adagokat kanalazunk rá, egymástól viszonylag távol, mert sütés közben szét fognak terülni a halmocskák. Kb. 15 perc alatt megsülnek a kekszecskék, rácson hagyjuk őket kihűlni.

Az alkohollal való nem túl barátságos viszonyomnak köszönhetően én annyit változtattam rajta, hogy rum helyett aromát használtam. Persze az én kekszeim nem lettek szép kör alakúak. Sem világosbarna szélűek. De azért az ízük jó.

Áruló a fagyi - a második hét

Azt mondták az ismerőseim, hogy két hét alatt ne várjak csodát. Hát, a csoda nem is jött. De azért én vártam. Máskülönben biztos feladtam volna. Fáradt vagyok, ezenkívül még fáradt, és egy kicsit kimerült is. Meg is látszik rajtam: szoknyában járok és Ákost hallgatok. A vég kezdete.
Még mindig van egy kis sírás, de már "csak" 5-10 perces időtartamokra korlátozódik reggelente. Utána jöhet a játék. Azazhogy jönne.
Jelenleg intenzíven játszani tanulunk. És nem csak az óvodai társasokkal, amilyeneket valószínűleg nem láttak a gyerekek otthon, így a szabályaikat sem tudhatják, hanem mindennel. Mire használjuk a babakonyhai eszközöket, hogyan építünk kockából, mihez kezdünk az orvosi táska tartalmával. Végülis, fogékonyak mindenre, szóval egy szavam sem lehet(ne).
Lent az udvaron a homokozó a fő sláger. Egyik nap fagyizót nyitottam nekik, ezzel aztán elvoltak egy fél délelőttön keresztül. Közben nekem Varró Dániel sorai jártak a fejemben: "Áruló! Hisz áruló ma minden, nincs, amit ne vehetnél meg pár fityingen. Áruló a fagyi, minden áruló. Áruló a becsület, csak pár rugó."
Volt ám szülői. Na az érdekesen kezdődött. Eleve arra számítottam, hogy majd totál be leszek ijedve, de nem így történt. Magam is meglepődtem rajta, milyen full magabiztosan kezdtem bele a mondókámba. El is jutottam egészen a bemutatkozásig, és amikor hozzátettem, hogy Budapesten élek, mintegy varázsütésre "csitt-csatt" - bekapcsolódtak a tollak és a szülők jegyzetelni kezdtek. Hoppá. Szerintem még aznap este megkerestek minden fellelhető közösségi oldalon. (: Lényeg a lényeg, hogy nem kispályáztunk, mindent elmondtunk. Az ovikezdésről, a szabályokról, a célokról. És szépen belefűztem mindent, ami a szívemet nyomta. Mert azt nagyon megtanultam az elmúlt hónapokban, hogy ki kell mondani mindent. Megvan a módja és a helye, de bent nem maradhat, mert akkor csak az én lelkemet rágja. Innentől pedig meg sem állunk a karácsonyi szünetig.
(Mesélte ez egyik Anyuka a szülőin, hogy a gyermeke új barátot szerzett. A hogyan kérdésére a következőt válaszolta: "Együtt sírtunk.")
Alapvetően jó kis csapat ez. Meghallgatják a meséket, ismernek egy rakás éneket, szeretnek mondókázni, bábozni, enni (: Van, aki kitéve-betéve ismeri az állatokat, van, aki a járműveket, van, aki a színeket. Egyedül cserélik a cipőjüket, van, aki teljesen egyedül át is öltözik. A rajzolással-színezéssel még hadilábon állunk. Ahogyan a kézmosással is.
És hadilábon állunk a szófogadással. Néha nem tudom elképzelni, miért nem reagál egyik-másik gyerek, amikor szólok hozzá. Tovább ugrál az ágyon, a másik játékot is megnyalja, nem fordul vissza. Mintha azt sem tudná, mi a szándékom azzal, hogy rászólok. Ezt majd még konkretizálom velük a jövő héten.

2012. szeptember 8., szombat

Kicsik - az első hét

Whááá.
Leginkább ez jellemzi most a hangulatomat. Mert - kár lenne tagadni - nem vártam a beszoktatást. És még mindig nincs vége...
Az első nap teljesen tehetetlennek éreztem magam. A gyerekek sírtak. Amikor nem sírtak, akkor nem tudták, mi merre van az óvodában. Amikor irányba állítottuk őket, akkor meg elképesztő kérdéseket tudtak feltenni. Pl. az egyik kicsi megfogta a tízóraizáshoz szükséges poharat és megkérdezte, hogy ez meg mi? Gépiesen válaszoltam: pohár.
Aztán, állandóan levették a cipőjüket. A szőnyegen, a homokozóban. Nem könnyű úgy visszaadni egy gyerekre a cipőt, ha az "Ülj le a zöld padra" mondatból se azt nem tudja, mi az a zöld, se azt, mi az a pad. De, hálát adtam érte, hogy az "ülj le" megvolt. Már ez is valami. (Kb. ugyanígy jártam a "fogjátok meg a kezetekbe a szalvétát" instrukcióval is.)
Két nap elteltével már nyugisabb lett a helyzet. Kitapasztaltuk, hogy dalos csoport lesz ez a mostani. Rengeteg éneket ismernek. Emellett, szeretnek mesét hallgatni. Olyankor teljes csend van. Én meg élvezem a helyzetet, hogy a mese a mentsvárunk. Jó ez. És ügyesen öltöznek, egy kiscsoporthoz képest.
Akik otthonról, és nem bölcsiből, vagy más gyerekközösségből jöttek, azok nagyrészt le is betegedtek. A többiek bírják a strapát. Én már kevésbé. Az egyik random időközönként visít, a másiknak csak a "mostazonnal" az elfogadható átfutási idő, a harmadik csak úgy eszik, ha cafatkákra van tépve neki a kenyér, a negyedik állandóan cumizna. Satöbbi, satöbbi. Össze kell rázódni, meg kell szokni egymást és az óvodát, ez ezzel jár.
Számomra a legnehezebb (nem fogok kertelni), hogy némelyik szülő egész egyszerűen nem akarja otthagyni a gyermekét az óvodában. Picik, igen. Hiányzik az Anyukájuk, igen. De hát nyugtatjuk őket, bevonjuk a játékba, foglalkozunk velük, hiszen azért vagyunk ott! Nehéz úgy kapcsolatot teremteni egy gyerekkel, hogy Anyuka el sem engedi a kezét, vagy ölben tartja. Még szép, hogy nem megy el egy idegennel. _Én sem mennék._ (Ehhez még hozzájön, hogy nálunk egy ismerkedős délután van, nem szülős beszoktatás. Picik a termek.) Úgyhogy, elég gyorsan megkaptam, hogy kegyetlen vagyok, amiért igyekszem kiküldözgetni őket a teremből.
Azt hiszem, igazuk is van.
Kegyetlenül fáradt vagyok, hiszen ingyen és bérmentve vagyok bent 3-4 órákat pluszban, hogy minél több gyerekkel foglalkozhassunk egyszerre és könnyebb legyen nekik a beszoktatás.
Kegyetlenül küzdök azért, hogy a gyerekek bízzanak bennünk, elfogadjanak minket és szeressenek óvodába járni.
De, amikor bemegyek, és mosolyogva újságolják, hogy "ma már nem sírtam", amikor sorban jönnek a "nagy ölelés"-ért, amikor mindannyian alszanak délután... az mindent megér.

2012. augusztus 22., szerda

Ajtófestés 1.0

"hát elhangzott ma tőlem néhány csendes "ááá neee" és "a dobozon nem is ilyen színe volt" meg "basszus, basszus", de azért végülis a fele kész
(szóval még a fele hátravan)
értsd: másik ajtó
jelenleg a "ma már én ezt tutira nem folytatom" és a "ha a macska hozzáragad a frissen festett ajtófélfához, kardomba dőlök" állapot áll fent"

2012. augusztus 9., csütörtök

Van nekem...

- egy rakás facsipeszem.
- piros, fehér és zöld akrilfestékem (teljesen különböző időpontban vettem ám őket, így jött össze (: ).
- nagyszabású tervem a csipeszekkel.

Így hát ma, amíg néztem a kajakosok döntőit, lealapoztam őket, majd teljesen véletlenszerű csíkokat és pöttyöket is festettem rájuk.
Folyamatban van egy nagyobb óvodai projekt is, szóval ma csak ennyire volt időm... de jó volt elpepecselni a vékonyka ecsettel, jó volt belefeledkezni az aprólékos kis mintákba, jó volt csendben-nyugalomban tölteni ezt a napsütéses nyári délelőttöt.


2012. augusztus 8., szerda

Csokitorta, marcipán virágokkal

Igazából az egész némi gipsz és festék. Az oviba készült, hogy tényleg minden gyereknek tortával ünnepelhessük a születésnapját.
(Mert amúgy, az ilyen kekszes-sütis dolgok sokkal jobban el szoktak fogyni, és így nem kell csak azért tortát szerezni, hogy feltehessük rá a gyertyákat.)

Bögre ajándékba


Hát elég sötét volt, amikor lefotóztam, de a lényeg rajta van.
"A zene illata" - Simon András grafikája.

Annak idején...

... amikor elkezdtem keresni, mit is készítsek, csak annyiban voltam biztos, hogy valami olyan kell, amire rá lehet rajzolni egy tulipánt. És abban is biztos voltam, hogy különleges lesz számomra, hiszen olyasvalaki kapja, aki a világ másik felén élt, amikor először megismerkedtünk és levelezni kezdtünk.

Van valami varázslat a blogolásban. Egy varázslat, ami lehetővé teszi, hogy egy másik világba nyerhessek bepillantást, majd közel is hozza ezt a világot. Legalábbis, egy fontos részét (:

Amikor a gyorsétterem is leáll

A napokban úgy adódott, hogy be kellett szaladnom az Aréna plázába, ahol az éttermeknél két gigantikus kivetítőn lehet nézni az olimpiát.
Éppen lólengés döntő ment, Berki Krisztián gyakorlata.
A máskor hangos helyen két feszült percre csend lett, mindenki a monitorokat figyelte. A gyorséttermekben kivételesen nem haladt a sor, nem adtak ki egyetlen hamburgert vagy kólát sem, mégsem reklamált senki.
És olyat azért, hogy felálljanak az emberek az asztalok mellől a magyar Himnuszt meghallgatni, hogy tapssal és ovációval ünnepeljék az olimpia aranyérmesét, nem látni minden nap.

2012. július 12., csütörtök

2012. július 11., szerda

"3in1" cserkésztábor - 3. rész, 8-11. nap

Hosszúkávé, sok cukorral

Újra kevesen voltunk. Sőt, kevesebben, mint a tábor elején. Olyan volt az egész, mint két őrs közös portyája. A cserkésztábori formát megtartottuk, de azért lazult, vagyis inkább spontánabbá vált a rendszer. A szolgálatok sem mindig a napiparancsban leírtak szerint mentek, például az étkezések végeztével általában két ember mosogatott el mindenki után mindent. Az, aki elvállalta. Vagy akire a napostiszt kiosztotta a feladatot. (: És Tilla prezentálta a népnek a hipervékony kenyérszeleteket.

A kicsikkel eltöltött napoknak két érezhető következménye volt: egyrészt elfáradt a társaság, másrészt rászokott az uzsonnázásra. Még szerencse, hogy kaptunk ostyamaradékot, egy gigantikus méretű szatyorban. Szisziék lekvárjával kombinálva a tábor végére el is fogyott a "katolikus chips". A vízicsata után, száradás közben különösen jól esett. És jól esett az esti fürdéshez melegített víz is, bár annak a bögölynek kevésbé, amelyiket Zoli egy jólirányzott mozdulattal belepofozott a forró vízbe. A főtt böglyöt a tábor végéig még további 11 követte.







Rengeteget játszottunk ebben a négy napban. Métáztunk, kártyáztunk, hintáztunk, és kitartóan próbáltunk elszámolni 10-ig úgy, hogy nem mondunk egyszerre számot - végül csak sikerült. Annyit jártunk már Majson, hogy itt volt az ideje egy faluismereti versenynek, kicsik a nagyok ellen, okosak a csúnyák ellen, fiúk a lányok ellen. A táborban megtartott lelki nap végén Bibliaismereti vetélkedő is volt, és keresztény Activity - előbbiben a fiúk, utóbbiban a lányok nyertek egy-egy tábla igazi svájci csokit. Utolsó nap 3D-s autósmozit raktunk össze a székekből.

Az esti tábortüzek beszélgetőssé alakultak át, cserkészélményeket osztottunk meg egymással, vagy a csapat jövőjéről folyt az eszmecsere. Felmerült néhány keretmese-ötlet is: A Gyűrűk Ura (mindenki bedob egy gubacsot a tűzbe), Survivor (aki a tábor közben hazamegy, azt kiszavazzuk), Mikulás (sátorszemlénél csokimikulást kap a cipőjébe, aki megérdemli), Szupercsapat ("Ez a napiparancs 5mp múlva megsemmisíti önmagát."). Sokat nevettünk. Egyik éjjel kint aludtunk a tábortűz mellett.


Lebontottuk azokat a tábori építményeket, amiket már nem használtunk, és az egyik sátor alatt találtunk egy pocokfészket, négy kicsivel. Az anyukájuk hamar bemenekítette őket az erdőbe, hogy ne essen bajuk. Egy másik sátor felett is akadt látnivaló. A bontás végére cserkész-szokás szerint úgy nézett ki az erdő, mintha ott sem jártunk volna. Az utolsó estén, szintén egy cserkész-szokás szerint gyertyákkal, énekelve körbejártuk a tábort. Búcsúztunk.



A hazautazás napjának reggelén elfogyott az utolsó kenyér is, előkerült Kinga piros kanala, Zsombor 42mp alatt összecsomagolta a hálózsákját és a polifoamját, visszapakoltuk a házba az összes asztalt, gondosan összehajtottuk a tünci kockás terítőket, megtelt a busz, levontuk a zászlót. Furcsa volt hazajönni. Sok-sok élményt, és sok új barátot köszönhetek ennek a tábornak. Remélem, még lesz alkalmam együtt táborozni ezzel a csapattal.


"Három az egyben... Háromféle élethelyzet, háromféle létszám, háromféle tábor, de mégis egy tábor..."