2010. október 20., szerda

Nem babra megy...

Ahogy megláttam a Gyereketető babos kísérletét, tudtam, hogy ezt nekem meg kell csinálnom az oviban. Mert ugye köztudomású, hogy az én növényeim egytől egyig kihalnak. Gondoltam ha nekünk is bejön, mostmáraztán tényleg nekiállok beszélgetni a kávécserjémmel.

Kértem a gyerekektől babot. Hoztak. Így kezdtük múlt hét csütörtökön:

A bal oldalon látható babok kaptak talajt, vizet, fényt, meleget. A jobb oldalon láthatóak ezenkívül szeretetet is.

Na azért a vízellátást nem mertem én vállalni, az a kolléganőm feladata volt. A babokkal való törődés figyelemmel kísérése pedig az enyém.

Választottunk minden nap babfelelőst. Ő mesélt a baboknak, énekelt nekik, foglalkozásokkor és étkezéseknél odavitte a gyerekek közé. Ezt igen komolyan vették a gyerekek. De persze azok is beszélgettek a kedvenc babjainkkal, akik épp nem voltak babfelelősök.

A kísérlet nem várt eredményt hozott már az első napon: a notóriusan nemköszönő gyerekeink is érkezéskor-távozáskor külön figyelmet fordítottak arra, hogy ne csak az embereknek, hanem a baboknak is köszönjenek. Már ezért megérte.

Pénteken délben kimenekítettük a babokat a padlásba napozni, mivel bablevest kaptunk ebédre, és nem akartunk nekik traumát okozni a látvánnyal, ahogyan megesszük megfőzött rokonaikat.

Így teltek a babocskák napjai, és mára eljutottunk idáig:

Ui.: A hétvégén figyelmesen elolvastam a belinkelt kísérlet kommentjeit, és most már tudom, hogy azért van különbség a babok növekedése között, mert a célirányos beszéddel megnöveltük a kedvenc babjaink körül a levegő szén-dioxid koncentrációját, így könnyebben tudták azt felvenni a fejlődéshez.


0 Megjegyzés:

Megjegyzés küldése