2009. október 31., szombat

Halloween



Az angol Halloween szó szerinti fordításban a Mindenszentek (All Hallows) előtti estét jelenti.

A druidák idejében az Írországban és Skóciában élő törzsek ezen a napon ünnepelték az újévet - egyszerre hódolva a Napisten és a holtak Ura előtt. A kelták hite szerint ezen a napon tért vissza a földre azoknak a bűnösöknek a lelke, akik az elmúlt esztendőkben haltak meg, és azóta állatok testében "léteztek". Megfelelő áldozatok bemutatásával ezen a napon engesztelést lehetett szerezni az elhunytaknak, és ezáltal egyengethették útjukat a mennyei örömök felé.

Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be, tűz körüli táncuk jelezte a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak. Ezek tartották távol a halottakat, és űzték el a hideget. Egy máig fennmaradt hiedelem szerint október utolsó napján a temetők kapui kitárulnak és az elhantolt lelkek útra kellnek, felkeresik egykori lakhelyüket, valamint megpróbálnak visszatérni a világba. Ezen a napon megszűnnek a határok az élők és a holtak világa között, felborulnak a tilalmak, és egy teljes napon keresztül a sötétség uralkodik. A kelták természetesen kellő találékonysággal védekeztek a biztonságukat veszélyeztető esemény ellen: házaikban eloltották a tüzet, hogy a hideg és barátságtalan tűzhely ne vonzza a hazalátogató szellemeket, és a tökéletes megtévesztés érdekében szellemnek öltözve parádéztak az utcákon, hogy a Gonoszt a végsőkig megtévesszék, zavarba ejtsék, majd örök távozásra bírják.
 
Az Amerikába irányuló tömeges kivándorlás 1840 körül hozta létre a Halloween ünnepet. Ekkor az írországi burgonyaínség következtében ezrek vándoroltak ki az óceánon túlra és magukkal vitték szokásaikat az Újvilágba. Napjainkra a Mindenszenteket megelőző nap eredeti jelentősége alapjában megváltozott és főleg gyermekek kapnak előszeretettel az alkalmon, hogy élénk képzelet alkotta ruhákat öltsenek, kivájt tökökből lámpásokat készítsenek ("jack-o-lanterna"), s rémisztőnek tűnő fenyegetésekkel házról-házra vándorolva gyümölcsöket és édességeket zsaroljanak ki az ott lakóktól ("trick-or-treat").
 
A lámpás története szintén a kelta hagyományból ered: Jack a hiedelem szerint egy részeges kovács volt, aki állandóan valami tréfán törte a fejét. Egy alkalommal magát az ördögöt is megviccelte; felzavarta ugyanis egy hatalmas fa tetejére, aztán keresztet rajzolt annak a törzsére. Mivel az ördög irtózott a kereszt érintésétol, nem tudott lejönni. Jack csak azután engedte le az alvilági figurát a fáról, hogy megígértette vele, hogy nem kísérti őt többé. Amikor Jack meghalt, a mennyországba nem engedték be iszákossága és csínytevései miatt, ám a pokolban sem találhatott otthonra, mert az ördög haragudott rá, amiért korábban túljárt az eszén. Ehelyett odadobott Jacknek egy izzó fadarabot a pokol tüzéből, hogy ne kelljen vaksötétben kóborolnia. Jack beletette a mécsest egy kivájt fekete retekbe (más források szerint répába) és azóta bolyong lámpásával a mennyország és a pokol között. A kelta retket (répát) az amerikaiak idoközben tökre változtatták, (állítólag azért, mert abból több volt nekik) és világító sárga gömb lassan Halloween szimbólumává vált.

2009. október 30., péntek

365 nap - 364 éjszaka...

amit eddig eltöltöttem a lakásomban. Nem a legolcsóbb szállás, nincs is túl jó helyen, de mindent negatívumot feledtet, hogy se szülőkhöz, se főbérlőhöz nem kell alkalmazkodnom.

Ilyen volt:



Ilyen lett:



És még alakítom...

2009. október 26., hétfő

Tíz év

Szombaton volt a 10 éves érettségi találkozónk. (Nem, nem októberben érettségiztünk. Igazából nem is tudom, miért ősszel tartottuk, de végülis mindegy.) Mindenki megdöbben azon, hogy de. 10-kor kezdődött, és estig tartott. (Nem tudom, pontosan meddig tartott, mert az elsők között jöttem el - nem szerettem a gimit, na.) Dehát lánysuliba járam, képzelhetitek mennyit tud beszélni 23 lány + még néhány meghívott tanerő. (Rengeteget.)

A ballagásunkra kaptunk egy emlékkönyvet. Ezt a hagyományt anno mi kezdtük el a suliban. Kíváncsi vagyok, működik-e még, de elfelejtettem megkérdezni.

Szóval az emlékkönyv. Laponként kaptuk meg, kiosztottuk/elpostáztuk azoknak, akiktől szerettünk volna bejegyzést. Ők eljuttatták az alattunk levő osztály kijelölt emberéhez, akik összegyűjtötték, rendberakták, bekötették. És a ballagás napján készen a padunkra tették.

Most előszedtem, végignéztem. Olyan emberek írtak bele szép és szívhezszóló gondolatokat, akik 10 éve nekem valamiért nagyon fontosak voltak. És azóta nem is tudok róluk semmit. Vagy csak nagyon keveset. A családom ezalól természetesen kivételt képez. Ők kapták az első oldalakat, majd egy tablókép következett, aláírásokkal a lap másik oldalán.

Utána az osztályfőnököm írása, majd 6 számomra kedves lányé: róluk néha-néha hallok is valóban. A többi osztálytárs, csak hogy benne legyenek. Négy cserkészlány: róluk sem tudok, pedig mennyi mindenen átmentünk együtt... A két legjobb gyerekkori barátnőm: velük úgy-ahogy tartom a kapcsolatot, többnyire sms-ben. 4 lányka a suliból. 5 akkori felnőtt ismerősöm. 10 tanerő, akikkel jó kapcsolatom volt (Volt ilyen is??? Bár ahogy nézem, közülük egy sem tanított engem valójában, hanem ilyen-olyan beosztásban dolgoztak a suliban. Így biztos könnyebb volt jóban lenni velük.) Az utóbbi 19 ember sorsa ismeretlen számomra.

Nagyot fordult velem 10 év alatt a világ... Akkor azt hittem, azok a kapcsolataim örökre megmaradnak, de most látom csak, mekkorát tévedtem. Új emberekkel találkoztam, új gondolkodásmódokat ismertem meg, új értékrendem alakult ki. Vajon a mostani barátaimról sem fogok tudni semmit 10 év múlva? Remélem, nem így lesz. Jobban oda fogok figyelni a kapcsolataim ápolására. Ez lesz most az újévi fogadalmam.

Hogy most nincs is újév? Tök mindegy, érettségizni se októberben érettségiztünk...

2009. október 23., péntek

IM Dargay Attila



Életének 83. évében elhunyt Dargay Attila animációsfilm-rendező. A Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művészt, a Vuk, a Pom Pom meséi, a Lúdas Matyi alkotóját kedden érte a halál.

Dargay Attila 1927. június 20-án született Mezőnyéken. A Képzőművészeti Főiskolára járt, ahonnan azonban politikai okokból kirúgták. 1951-től a Nemzeti Színház díszletfestőjeként, illetve a rajzfilmgyártásban gyakornokként dolgozott. 1957-től kezdve rendezett, első önálló rajzfilmje az 1959-es, nagy sikert aratott Ne hagyd magad, emberke! volt.

Az 1957-ben alakult Pannónia Filmstúdióban dolgozott. Itt született meg Gusztáv legendás figurája is, melyet kollégájával és jó barátjával, Nepp Józseffel és Jankovics Marcellel együtt talált ki, de névadója Dargay volt. Az ő keze alól került ki többek közt a Pom Pom meséi és A nagy ho-ho-ho horgász is.

Dargay nem csak rajfilmeket csinált, hanem képeskönyvek és képregények alkotója is volt. Képregényei megjelentek többek közt a Pajtás magazinban, a Hahotában és a Fülesben.

Utolsó rendezése az 1994-es A préri pacsirtája című rövid animációs film, utolsó forgatókönyvírói munkája az 1995-ös A hetedik testvér volt.

A Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művésznek 2007-ben a Fővárosi Közgyűlés díszpolgári címet adományozott. Emlékére a városházán gyászlobogót tűznek ki.

forrás: origo.hu

2009. október 18., vasárnap

Macskakiállítás

Előre megfontolt szándékkal elmentem ma életem első macskakiállítására. Csak nézelődni. Mikor meghirdették, volt olyan tervem, hogy benevezem Csörögét, mert:
- nagyon szép;
- nyugodt;
- azt gondoltam, jó esély van rá, hogy ott találok neki gazdit.

Aztán mégsem tettem így, mivel:
- a tesztekhez leborotválták a szőrt a lábán, egy jól látható helyen. És lehet, hogy ez a kiállításon nem releváns, de amíg nem nő vissza a szőre, addig az a folt sokat ront az esztétikáján;
- utálja a bezártságot;
- közben találtam neki gazdikat;
- alapfeltétel volt, hogy oltva legyen, és még nincs (Mielőtt bárki felszisszenne: a tesztek-ivartalanítás-oltás hármasának költségeit csak három különböző hónapban tudom kifizetni a pedagógus-béremből. És benti macskáról lévén szó, az oltásokat tartom a legkevésbé fontosnak a három közül.);
- először látni szerettem volna a saját szememmel, minek is akarom én kitenni a macskát.

Sütit eleve nem vinném el kiállításra, mert rettentő hisztit csap, ha be van zárva, és nem szereti, ha egy macska túl közel van hozzá. Bár amilyen show-girl lett mostanában az idegen emberek előtt, talán még esélye is lenne. De nem hiszem, hogy sor kerül ilyesmire a jövőben, mert a kiállítás hangulata egyáltalán nem tetszett. Amiket tapasztaltam:
- a ketrecekben egy nagyobbfajta macskának alig van mozgási lehetősége;
- Süti igazán kicsi macska :) ;
- nagyon kevés gazdi figyel oda a látogatókra. Pl. láttam egy tök jól kinéző macskaalmot, de senkitől sem tudtam megkérdezni a márkáját. Mert ahol ilyen alom volt kitéve a cicának, a gazdi nem volt sehol, vagy elmélyülten csevegett a szomszéd gazdival :S ;
- sok ketrec környékén büdös van, köszönhetően a "gondos" gazdiknak;
- a látogatók legtöbbje nem gazdinak való. Vakuzzák, simogatják az állatokat, sokszor a tiltó felirat ellenére is. De a kedvencem az volt, mikor egy nő magyarázta egy másiknak: "Látod, milyen csíkos a szőre mintája? Ez mutatja, hogy még ivaros!" (WTF? Ha ivartalanítják, akkor majd pettyes lesz, vagy mi?);
- a biztosítékot az verte ki nálam, amikor láttam egy trikolor házicicát, aki reszketve kucorgott a gazdija ölében. Az meg lelkesen mutogatta a cicus díjait minden arrajárónak. Évek óta hordja kiállításra. Nincs az a kupa, amiért én kitenném ennek a macskámat, ha így meg van rémülve;
- talán egy macskáról tudom azt állítani, hogy úgy tűnt, élvezi a köz figyelmét;
- a világ legcukibb jelenségei a kölyök és fiatal Maine Coon macskák :) (és ezt én mondom, aki nem is vagyok Maine Coon-rajongó...)
- számomra a legszebb macska a bengáli.

Mindent összevetve: úgy gondolom, életem első macskakiállítása egyben az utolsó is volt.

2009. október 15., csütörtök

Oscar Wilde: A boldog herceg

Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. - Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna tette hozzá nehogy az emberek azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott. - Bár olyan lennél mint a boldog herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia, hogy hozza le neki a csillagokat. - A boldog hercegnek még álmában sem jut eszében, hogy nyafogjon valamiért. - Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta. - Olyan mint egy angyal - mondták az árva gyerekek amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. - Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. - Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze és túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - és elrepült.

Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. - Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Remélem, felkészültek a fogadásomra. Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. - Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is. - És leereszkedett egyenesen a boldog herceg lába elé. - Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült, de alig dugta a fejét a szárnya alá, rápottyant egy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből. Akkor ismét ráhullott egy csepp. - Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtől sem véd meg! - kérdezte. - Keresnem kell egy jó fedeles kéményt - és elhatározta, hogy továbbszáll. De mielőtt szétnyitotta volna a szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj, mit is látott? A boldog herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom. - Ki vagy te? - kérdezte. - Én vagyok a boldog herceg. - Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid. - Míg éltem és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabenn minden. Az udvaroncaim boldog hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok. - Úgy, hát belül nem is arany? - jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű észrevételt. - Messze innen - folytatta mély, zengő hangon a szobor -, jó messze valamelyik kis utcában áll egy szomorú ház. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabenn, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sir. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatából? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni. - Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. - Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is, festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jáde-lánc van, és a keze mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiukat - felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt. De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta. - Bár nagyon hideg van - mondta -, egy éjszakára mégis maradok és a követed leszek. - Köszönöm kicsi fecske - mondta a herceg. Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubintot a herceg kardjából és a csőrébe fogva a tetők fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma. - Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajó-árbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan hánykolódott az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát. - Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú -, most már megfogok gyógyulni - és édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a boldog herceghez és elmondta mit végzett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom - pedig meglehetősen hideg van. - Mert jót cselekedtél, azért - mondta a herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen és aztán elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig elálmosította.

Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt erről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mert teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezendőknek. Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nocsak egy előkelő idegen - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez. - Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. Nyomban indulok - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára. - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - messze, messze a város túlsó szélén, látok egy fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos nincs több rubintom - mondta a herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte és befejezi a darabját. - Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd ahogy parancsoltam. A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat - és sugárzott a boldogságtól.

Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant. - Megyek Egyiptomba - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a boldog herceghez. - Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára! - Tél van - felelte a fecske -, nem sokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek és tunyán bámulnak a világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubint pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán. - Odalenn a téren - mondta a boldog herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske -, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, tedd ahogy parancsoltam. Kivájta hát a fecske a herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet, és beleejtette a követ a tenyerébe. - De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott. A fecske pedig visszaszállt a herceghez. - Most már vak vagy - mondta -, így hát veled maradok örökre. - Nem, kicsi fecském - mondta a szegény herceg -, menned kell Egyiptomba. - Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál. Másnap pedig a vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros íbiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján és csőrükbe kapják az aranyhalakat. Mesélt a szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent. Mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevéik oldalán és borostyán láncot visznek a kezükben. Mesélt a hold-hegyek királyáról, aki fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene. Mesélt az óriás zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti. Mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel. - Drága kicsi fecském - mondta a herceg -, csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs csodálkozni valóbb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál. Így a fecske végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott üldögélnek a kapuk előtt. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az éhező gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt, két kisfiú feküdt, szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg. - Jaj de éhesek vagyunk! - mondták. - Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit látott. - Beborítottak arannyal - mondta a herceg, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek. Az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk. - A fecske lecsipegette hát az arany levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle. Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. - Van már otthon kenyerünk! - kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a jégen.

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg vállára. - Isten veled, drága herceg - suttogta -, ugye megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet! - Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan időztél itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek. - Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora reggel, a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. - Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! - mondta. - Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről. - Kiesett a rubint a kardjából, eltűnt mind a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette - szolt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál! - Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok. - És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog herceg szobrát. - Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora. Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák mi történjék az érccel. - Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom. - Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak. - Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat. - Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.

2009. október 14., szerda

Anyu és a webcamera

Anyuval MSN-ezek. Új a számítógépük.

Anyu üzenete:
Szia, itt vagy?

óvónéni üzenete:
szia, igen
milyen az új gép?

Anyu üzenete:
Jó az új gép, csak nagyon keveset értek-értünk hozzá.
 
óvónéni üzenete:
laptop?

Anyu üzenete:
iGEN, DE FÉNYLIK.
eGYÉBKÉNT MINDEN RENDBEN?


óvónéni üzenete:
aha

Anyu üzenete:
mIÉRT VÁLT ÁT NEKEM MINDIG NAGYBETŰRE?

óvónéni üzenete:
nyomd meg a caps lock billentyűt
balra, a shift fölött
van kamerátok?

Anyu üzenete:
Van kameránk, de hogyan kell használni, nem tudom.

Felkérte Anyu nevű ismerősét a következő elindítására: webkamerás kép küldése. Megvárja a választ, vagy visszavonja a függőben levő felkérést? Visszavonás (Alt+Q)

Anyu elfogadta a következő elindítására vonatkozó felkérést: webkamerás kép küldése.

óvónéni üzenete:
hahaha
fejjel lefelé látlak


Anyu üzenete:
Én is magamat.

óvónéni üzenete:
ez roppant vicces
na fordítsd már meg a kamerát

Anyu üzenete:
Ha tudnám, megtenném.


óvónéni üzenete:
csak fogd meg és fordítsd meg

Anyu üzenete:
De hát ez valahova be van építve a gépbe!

óvónéni üzenete:
höhöhö
most viszont abszolut nem látlak

Anyu üzenete:
Nem sokat veszítesz. Most is ott vagyok fejjel lefelé, csak "lefagytam".

A webkamerás munkamenet befejeződött.

óvónéni üzenete:
na mindegy

Anyu üzenete:
Valahogy befejeztem.

óvónéni üzenete:
én fejeztem be, de ez lényegtelen :)

2009. október 13., kedd

Verseny

A mai viharos szél nem tartotta vissza az embereket attól, hogy gyógyszertárba menjenek. Pedig azt reméltem, hogy nem lesz hosszú a sor, de tévedtem.

Mivel csak egy ablak volt nyitva, nem sok választási lehetőségem volt, beálltam egy mankókkal bicegő srác mögé. Arra gondoltam, szólok neki, hogy üljön le nyugodtan, mikor sorra kerülök majd visszaengedem, de még mielőtt a tettek mezejére léptem volna, elvonta a figyelmemet egy család. Anyuka, karján egy kicsivel. Körülötte rohangált még három gyerek, különböző gyorsasággal és hanghatásokkal. Mögöttem álltak be a sorba.

Időnként hátrapillantottam, mert féltettem a térdeim épségét, ennek következtében nem vettem észre, hogy kinyitott a másik ablak. Csak a bicegő srác mankóinak kopogására lettem figyelmes, amint megindult. Az Anyuka sem tétovázott, "Szaladjatok, gyerekek!" felkiáltására a három, addig kergetőző csemete villámgyorsan kikerülte a mankózó srácot, és mire kettőt pislogtam, az Anyuka is elhúzott mellette, sikeresen a sor elejére érve ezzel a manőverével. A hangos felzúdulásra hátranézett, majd a helyzetet átlátva közölte az elképedt sráccal: "Bocsánat, nem láttam a gyerektől."

A mankós srác visszabicegett elém. Mikor végeztem, az Anyuka a gyerekeivel még mindig a másik sor elején ált, és éppen próbálta meggyőzni az egyiküket, hogy ne hisztizzen a gyerek-vitaminért. Akkor gurult be egy kerekesszékes férfi a gyógyszertárba. Úgy döntöttem nem várom meg, mire mennek egymással.

Hiába, az élet egy nagy verseny...

2009. október 11., vasárnap

Csajos 7vége

Mert néha kell ilyen is :)

Jó volt ez a három nap Annával, beszereztünk minden kelléket, ami ilyenkor kell (chips, filmek). Aztán valahol a maratoni Alias-nézés közepén rájöttünk, hogy igazából semmi extrára nincs szükségünk, ha itt vagyunk egymásnak. Olyan, mintha testvérek lennénk, és ez a fajta kapcsolat nem adatott meg egyikünknek sem a saját családban. Pedig neki 5 testvére van, nekem meg 3 féltesóm. De mintha nem is lennének, mindegy.

Kitárgyaltuk a sulit és az óvodát, a problémás kölkök pszichológiáját, a táncművészet fejlődését, az idei őszi divatot, a gyógynövényeket és a BKV-t. Jó volt :)

Néztük a Csillag születik-et, és egyetértettünk abban, hogy aminek Magyarországon ezeket a gyerekszereplőket kiteszik, az kegyetlen. Hasonló show-műsorokat más országokban nem húznak el hónapokig, általában válogató-elődöntő-döntő hármas van. Bár oda sem feltétlenül kellne gyerekeket engedni, de egy háromfordulós verseny még mindig klasszisokkal elfogadhatóbb, mint a hazaiak.

Néztünk pár gyerek énekest, különböző országokból. Az első Eőry Viktória, aki a tegnapi válogatón tűnt fel. Nekünk tetszett :)



Lüszit ugye nem kell bemutatni tavalyról. Megfordult a fejemben, hogy mindenkitől az "I will always love you"-t teszem ide, csak úgy összehasonlításént, de ez nagy kiszúrás lenne Lüszivel úgy érzem. Seal-t viszont szívesen hallgattam tőle.



Amerikában Bianca Ryan az utóbbi évek leghíresebb gyerek-énekese. De mi csak ezt az egy számot szerettük tőle. (Ezt se nagyon.)



Connie Talbot-ot semmiképpen sem lehet kihagyni. Na ő az, akit a cukisága ellenére 6 évesen még egy háromfordulós versenyre se engedtünk volna. Dehát nem mi vagyunk a szülei. Mi csak élvezzük, ahogy énekel. Én roppant kíváncsi vagyok, mi lesz belőle 15 év múlva.



Ha már BGT: Shaheen Jafargholi. Csak hogy fiúcska is legyen. (Valamiért a lány énekesek ebben az életkorban nagyobb százalékban vannak, mint a fiúk.) Szintén csak ezt az egy számot szerettük tőle. Ez viszont híres lett, bár szomorú apropóból: Michael Jackson halála kapcsán ugye.



És a mi nyertesünk: Caroline Costa, Franciaországból.

2009. október 9., péntek

Diversity

In memoriam Michael Jackson:

2009. október 5., hétfő

Élhető Budapest

Két érdekesség, amit biciklizés közben láttam:


(A tábla felirata: Ellenőrzés, Control)
Aki itt akar áthajtani, annak én pszichológiai és IQ teszttel
kezdeném az ellenőrzését...



A kép 14.21-kor készült.

2009. október 4., vasárnap

2009. október 1., csütörtök

Segítség!

Valaki el tudná magyarázni nekem, hogyan tudok videót beilleszeteni a bejegyzésbe? Mondjuk youtube-osat.
Akárhogy próbálgatom, nem tudok rájönni. :(


Na akkor most egy próba: